Egy kora márciusi esti órában csörgött a mobilom, látom Zsuzsi hív. Nem szokott ilyenkor, hát gondoltam, baj lehet. Izgatottan mondja, hogy anyánk olyan fura, hogy ismételgeti a dolgokat, amikről korábban már beszéltek, és valamit azonnal kellene csinálni, mert ő aggódik, és nem érti, hogy most mi van.
Kettőnk közül ő törődik többet anyánkkal, és érzem a hangjából, hogy most ez valami új helyzet, hát fogom a tavaszi kabátomat, és átviharzom anyámhoz. Ajtót nyit, meglepi, hogy ott vagyok, de kedvesen érdeklődik, hogy hogy vagyok, mivel jöttem, eszek-e rendesen, és adhat-e valamit – és már megy is a hűtő felé, és készíti ki a hideg kosztot, mert ha vacsora időben toppantam be, akkor nyilván éhes vagyok. Furcsállom, hogy anyám a zsömle mellett enyhén penészes sajttal kínál, de elhessegetem a zavaró gondolatot, mert egyrészt nálunk is penészedik a hűtőben a sajt, másrészt hallottam valahol, hogy az idősebbeknek fokozatosan romlik a szaglásuk, az ízérzékelésük, így lehet, hogy neki fel sem tűnik.
Miközben majszolok, megállapítom magamban, hogy nincs itt semmi különös. Igen, anya talán öregszik, de amúgy a megszokott, s ezzel nyugtatom meg Zsuzsit is másnap reggel, amikor beszélünk.
Néhány hét múlva anya áthív, mert a téli holmi egy részét le szeretné vinni a pincébe (olyan apró a lakása, hogy nem fér el minden a szekrényeiben). Amikor ajtót nyit, épp oly meglepett, mint legutóbb, amikor váratlanul toppantam be. Nem érti, miért jöttem, de amikor mondom neki, hamar összerakja a szálakat, és már mutatja is, hogy hol van a zsák, amit összekészített. Mivel a csomagolást már két napja megcsinálta, és a nagy zsákot is lezárta, ebben a pillanatban nem tűnik fel nekem, hogy a téli holmi közé került jó pár a nyáriból is.
Most ősz vége van, lassan újra télbe fordulunk, és kezdem végre érteni és átvenni Zsuzsi folytonos aggodalmát, mert számomra is látványosak lettek a jelek, amiket eddig nem akartam észrevenni. Nincs bekapcsolva a fűtés, pedig biztosan fázik; a hűtő üres, pedig anya a telefonba mondta, hogy megy a boltba; és azt a néhány kérdést, amit nekem szokott szegezni (hogy vagyok? mivel jöttem? ettem-e rendesen?) többször is ismételgeti. Kiráz a hideg, “úristen, az anyámmal valami nem stimmel!”, és kezdem megérteni, hogy egy lépéssel már le vagyok maradva. De mit tehetek? Kihez forduljak? Hogyan beszéljek anyával?
A demencia kezdeti jelei
Sokszor családon belül is másképpen észleljük, ha egy szerettünk elkezdett az addigi megszokottól eltérő módon viselkedni, illetve egy-egy árulkodó jel fontosságát is másképpen értékelhetjük. De mik lehetnek a demencia kezdeti megjelenésének jelei, amire érdemes figyelnünk?
- feledékenység,
- gyakori fáradtság,
- a kommunikáció enyhe zavara,
- korábban könnyebben kezelt mindennapi helyzetek nehéznek, bonyolultnak tűnnek,
- térbeli tájékozottság enyhe romlása, esetleg
- a kedélyállapot hullámzása.
A demencia kezdeti stádiumában a legfontosabb a korai diagnózis, valamint az érintett és a család közös tervezése. Persze ez nem mindig megy könnyen.
A korai diagnózis előnyei
- A korai diagnózis segíthet eldönteni, hogy valóban demenciával állunk-e szembe, vagy esetleg a demenciához hasonló tüneteket egy másik, a demenciával egyébként nem összefüggésbe hozható betegség váltotta ki. Ez azért lényeges, mert a demenciát kiváltó betegségek (mint például az Alzheimer-kór) lefolyása kezeléssel és odafigyeléssel sok esetben lassítható, viszont maga a folyamat – a tudomány mai állása szerint – nem megállítható, így mindenképp végig fogunk menni egy úton érintettként és családtagként is. Ha viszont a tünetek (pl. a fáradékonyság, vagy a kommunikáció zavara) mögött más áll, akkor annak lefolyása, kezelése egészen másképp történhet, aminek eredménye lehet akár a teljes felépülés is.
- A korai diagnózis azt is jelenti, hogy hamar elkezdődhet a tünetek mögött megbújó betegség rendszeres orvosi kontrollja, ami a megfelelő gyógyszeres és egyéb egészségügyi ellátás legjobb ütemezését, a tünetek lassításához szükséges életmód időben történő kialakítását, a betegség lefolyásának tervezhetőbbé tételét, és a jobb életminőség megnyújtását is eredményezheti.
- Korai diagnózis esetén a beteg még tiszta tudattal dönthet a későbbi ellátásáról, vagy más, az életével kapcsolatos fontos jogi döntésekről. Ez éppen a családtagok legnagyobb érdeke is, hiszen ha az ő tudatos előre gondolása szerint megtervezett lépéseket hajtják végre a nevében akkor, amikor ő már erre nem lesz képes, akkor a családtagokban egyébként keletkező rossz érzések (pl. bűntudat) a lehető legminimálisabbra csökkenthető.
Mit tegyünk?
Először is vegyük komolyan a jeleket, beszéljünk róla más családtagjainkkal, hogy ők mit tapasztaltak, s szorgalmazzuk a háziorvosi illetve szakorvosi kivizsgálást, hiszen amíg a kivizsgálásnak nincs különösebb kockázata, addig a halogatás miatt egy számunkra egyre kevésbé kezelhető helyzetbe kerülhetünk.
Kié a felelősség?
Bármi teszünk a kivizsgálás érdekében, ilyenkor még elsősorban az érintett hozzátartozónké a felelősség, hiszen a betegség elején (ha valóban a demencia tüneteit látjuk) egy cselekvő- és döntésképes emberrel állunk szemben. Elképzelhető, hogy mi tájékozottabbak vagyunk, vagy “külső szemlélőként” reálisabban látjuk a helyzetet, mint ő maga, de minden esetben tiszteletben kell tartanunk az ő döntéseit, akkor is, ha ez számunkra nehéz.
Hogyan vessük fel?
A korai szakaszban a betegség belátása a beteg részéről sokkal reálisabb, mint a későbbi szakaszokban, amikor a belátási képesség e téren már teljesen hiányzik. Vannak olyan idősek (és ők vannak kevesebben), akik maguk vetik fel a témát, mert saját maguk is észreveszik, ami történik velük, és nagyon szeretnék valakivel megbeszélni, aki közel áll hozzájuk. Az ilyen emberek általában szeretnek előre tervezni, gondolkodni, és a betegségükre is úgy gondolnak, mint egy megoldandó feladatra. Ilyen esetben első lépésnek a legjobb, ha érzik, hogy ott vagyunk velük, őszinték vagyunk és komolyan vesszük őket (vagyis mi sem legyintünk, hogy “Ugyan anyu, ez csak feledékenység!”), valamint jó ha érzik, hogy partnerek vagyunk ennek az új kihívásnak a megoldásában. Leginkább biztonságra vágynak, és nem szeretnének egyedül lenni ezzel a gonddal. Nekik könnyebb lesz ajánlani, hogy beszéljenek (akár együtt) szakemberrel, elsősorban a háziorvossal, aki további vizsgálatokra küldheti a beteget.
Az érintettek többsége viszont nem fogadja el vagy nem fogadja jól majd felvetésünket. Ennek egyik oka, hogy maga a téma a társadalom és a családok szintjén is tabu, oly annyira, hogy a leggyakoribb kifejezés, amit használunk rá, még mindig az ítélkezéstől cseppet sem mentes “időskori elbutulás”. De ki szeretné vajon, hogy bárki azzal szembesítse, hogy ő most butulni kezdett? Főképp a gyermekeinktől nem várunk ilyet, és szeretnénk, ha közvetlen környezetünk sem gondolná ezt rólunk.
Így az első szabály, hogy mindig fogalmazzunk ítélkezés mentesen, mert ítéleteink ellenállást fognak kiváltani együttműködés helyett. Sok esetben, ha ítélkezés helyett csak tényeket mondunk (például: “Anyu, a múlt héten három alkalommal is bent felejtetted a mosógépben a tiszta ruhákat.”), még ezzel is ütközhetünk ellenállásba, és a megszólított lehet, hogy elbagatelizálja majd a helyzetet, mondván: hiszen idősödik, és természetes, hogy egyre feledékenyebb lesz. Viszont a parnerséget és az együttgondolkodást legalább nem fogjuk elveszíteni mindjárt a téma felvetésénél.
Azzal együtt, hogy nagyon sok az üdítő kivétel, szinte társadalmi jelenség, hogy egy idősebb ember mellett közvetlenül a feje fölött zajlik egy párbeszéd egy szakember és egy családtag között – ami talán abból indul ki, hogy a fiatalabb rokonnal könnyebb praktikusan gondolkodni a teendőkről. És számunkra is sokszor tűnhet kényelmesebbnek, ha más családtagjainkkal beszélünk a témáról úgy, hogy azért hallja az érintett is, de szavainkat nem közvetlenül hozzá intézzük. Ne feledjük el, hogy a betegség korai szakaszában egy teljesen cselekvőképes, többé-kevésbé a helyzetét átlátó felnőtt emberről van szó. Ezért a második szabály, hogy sose beszéljünk a feje fölött róla, hanem mindig közvetlenül hozzá, és vele beszéljük meg a vele kapcsolatos döntéseket, noha ez a legtöbb esetben több türelmet, és időt igényel majd tőlünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy nélküle ne kozultálhatnánk szakemberekkel, vagy családunk többi tagjával a gondolatainkról, a kétségeinkről vagy akár a következő lépésekről, de ezt soha ne a feje fölött tegyük, és ezek után is igyekezzünk minél több dolgot megosztani vele.
A legtöbb idős ember az orvostól (szakembertől) inkább fogadja el a diagnózist, mint tőlünk. Ennek egyik oka, hogy azon túl, hogy mi valóban nem is vagyunk diagnosztizálásra kész szakemberek, sok idős ember éppen a családtagjai előtt szégyelli leginkább azt a változást, ami elindult nála. De szerencsére a mi legfőbb célunk sem az, hogy mi magunk meggyőzzük őket arról, hogy mi bizony látjuk a demencia jeleit, melyet jó lenne orvossal kivizsgáltatni, hanem sokkal inkább az a cél, hogy eljusson az orvoshoz, aki a diagnózist felállítja. Ez pedig a harmadik szabály: ez a cél lebegjen a szemünk előtt, ne a saját igazunk bizonyítása.
Mindenki érzi, hogy nagyjából mennyire könnyű felvetnie a témát, és milyen ellenállásra számíthat. Aki a megérzései alapján úgy gondolja, hogy menni fog, az vesse fel bátran, és beszéljen őszintén, ítélkezés nélkül a hozzátartozójával. Egy ilyen beszélgetésnél tekintsük rokonunkat partnernek, és ahelyett, hogy együtt felállítanánk egy diagnózist, mondjuk el, hogy mi mit láttunk, és érdeklődjünk arról, hogy ő ezt hogyan éli meg, ő mit tapasztalt, mik a nehézségei. Ne minősítsük a helyzetet, ne hibáztassuk őt, ne sajnálkozzunk, hanem a közösen megállapítható tények alapján vigyük oda a beszélgetést, hogy ha ő is jónak látja, akkor a háziorvossal érdemes lenne erről konzultálni, hiszen ő a szakember, ő meg fogja tudni mondani, hogy van-e baj vagy nincsen, és van-e bármi további teendő.
Azok pedig, akik nagyobb ellenállásra számítanak, megkereshetik a háziorvost és kérhetik tanácsát erre a helyzetre: hogyan szokták más családok eljuttatni hozzá a demencia-gyanús szeretteiket? Egy jó gyakorlat, ha az orvosi vizsgálat felvetését nem a demenciához kötjük, hanem valami máshoz, akár egyszerűen az érintett korához: “Tudod anyu, nagyon sokan csinálnak 75 éves korukban általános orvosi kivizsgálást.” Érezhetjük ezt az utat kevésbé őszintének, ami miatt rossz érzésünk lehet – ezért csak akkor válasszuk, ha valóban nagy ellenállásra számítunk. De ha ezt az utat választjuk, ne felejtsük el, hogy a célunk nem az volt, hogy “csőbe húzzuk anyát”, hanem az, hogy egy szakember tiszta képet adjon arról (elsősorban neki), hogy mi történik vele.
A következő részt itt találja.
Forduljon hozzánk bizalommal!
Mi adhatunk Önnek:
- tudást: ha szeretne még tisztább képet kapni arról, mi is az a demencia;
- felkészítést: ha szeretne felkészülni egy komoly beszélgetésre hozzátartozójával, családjával a demenciáról;
- információkat: kérésére tájékoztatjuk Önt arról, hogy hozzátartozója ellátásába milyen ellátásokat, szolgáltatásokat tud igénybe venni;
- konkrétumot: megkeressük és listázzuk Önnek az ellátásban illetékes, az Önök szempontjai alapján készített szolgáltatókat.
Egy kora márciusi esti órában csörgött a mobilom, látom Zsuzsi hív. Nem szokott ilyenkor, hát gondoltam, baj lehet. Izgatottan mondja, hogy anyánk olyan fura, hogy ismételgeti a dolgokat, amikről korábban már beszéltek, és valamit azonnal kellene csinálni, mert ő aggódik, és nem érti, hogy most mi van.
Kettőnk közül ő törődik többet anyánkkal, és érzem a hangjából, hogy most ez valami új helyzet, hát fogom a tavaszi kabátomat, és átviharzom anyámhoz. Ajtót nyit, meglepi, hogy ott vagyok, de kedvesen érdeklődik, hogy hogy vagyok, mivel jöttem, eszek-e rendesen, és adhat-e valamit – és már megy is a hűtő felé, és készíti ki a hideg kosztot, mert ha vacsora időben toppantam be, akkor nyilván éhes vagyok. Furcsállom, hogy anyám a zsömle mellett enyhén penészes sajttal kínál, de elhessegetem a zavaró gondolatot, mert egyrészt nálunk is penészedik a hűtőben a sajt, másrészt hallottam valahol, hogy az idősebbeknek fokozatosan romlik a szaglásuk, az ízérzékelésük, így lehet, hogy neki fel sem tűnik.
Miközben majszolok, megállapítom magamban, hogy nincs itt semmi különös. Igen, anya talán öregszik, de amúgy a megszokott, s ezzel nyugtatom meg Zsuzsit is másnap reggel, amikor beszélünk.
Néhány hét múlva anya áthív, mert a téli holmi egy részét le szeretné vinni a pincébe (olyan apró a lakása, hogy nem fér el minden a szekrényeiben). Amikor ajtót nyit, épp oly meglepett, mint legutóbb, amikor váratlanul toppantam be. Nem érti, miért jöttem, de amikor mondom neki, hamar összerakja a szálakat, és már mutatja is, hogy hol van a zsák, amit összekészített. Mivel a csomagolást már két napja megcsinálta, és a nagy zsákot is lezárta, ebben a pillanatban nem tűnik fel nekem, hogy a téli holmi közé került jó pár a nyáriból is.
Most ősz vége van, lassan újra télbe fordulunk, és kezdem végre érteni és átvenni Zsuzsi folytonos aggodalmát, mert számomra is látványosak lettek a jelek, amiket eddig nem akartam észrevenni. Nincs bekapcsolva a fűtés, pedig biztosan fázik; a hűtő üres, pedig anya a telefonba mondta, hogy megy a boltba; és azt a néhány kérdést, amit nekem szokott szegezni (hogy vagyok? mivel jöttem? ettem-e rendesen?) többször is ismételgeti. Kiráz a hideg, “úristen, az anyámmal valami nem stimmel!”, és kezdem megérteni, hogy egy lépéssel már le vagyok maradva. De mit tehetek? Kihez forduljak? Hogyan beszéljek anyával?
A demencia kezdeti jelei
Sokszor családon belül is másképpen észleljük, ha egy szerettünk elkezdett az addigi megszokottól eltérő módon viselkedni, illetve egy-egy árulkodó jel fontosságát is másképpen értékelhetjük. De mik lehetnek a demencia kezdeti megjelenésének jelei, amire érdemes figyelnünk?
- feledékenység,
- gyakori fáradtság,
- a kommunikáció enyhe zavara,
- korábban könnyebben kezelt mindennapi helyzetek nehéznek, bonyolultnak tűnnek,
- térbeli tájékozottság enyhe romlása, esetleg
- a kedélyállapot hullámzása.
A demencia kezdeti stádiumában a legfontosabb a korai diagnózis, valamint az érintett és a család közös tervezése. Persze ez nem mindig megy könnyen.
A korai diagnózis előnyei
- A korai diagnózis segíthet eldönteni, hogy valóban demenciával állunk-e szembe, vagy esetleg a demenciához hasonló tüneteket egy másik, a demenciával egyébként nem összefüggésbe hozható betegség váltotta ki. Ez azért lényeges, mert a demenciát kiváltó betegségek (mint például az Alzheimer-kór) lefolyása kezeléssel és odafigyeléssel sok esetben lassítható, viszont maga a folyamat – a tudomány mai állása szerint – nem megállítható, így mindenképp végig fogunk menni egy úton érintettként és családtagként is. Ha viszont a tünetek (pl. a fáradékonyság, vagy a kommunikáció zavara) mögött más áll, akkor annak lefolyása, kezelése egészen másképp történhet, aminek eredménye lehet akár a teljes felépülés is.
- A korai diagnózis azt is jelenti, hogy hamar elkezdődhet a tünetek mögött megbújó betegség rendszeres orvosi kontrollja, ami a megfelelő gyógyszeres és egyéb egészségügyi ellátás legjobb ütemezését, a tünetek lassításához szükséges életmód időben történő kialakítását, a betegség lefolyásának tervezhetőbbé tételét, és a jobb életminőség megnyújtását is eredményezheti.
- Korai diagnózis esetén a beteg még tiszta tudattal dönthet a későbbi ellátásáról, vagy más, az életével kapcsolatos fontos jogi döntésekről. Ez éppen a családtagok legnagyobb érdeke is, hiszen ha az ő tudatos előre gondolása szerint megtervezett lépéseket hajtják végre a nevében akkor, amikor ő már erre nem lesz képes, akkor a családtagokban egyébként keletkező rossz érzések (pl. bűntudat) a lehető legminimálisabbra csökkenthető.
Mit tegyünk?
Először is vegyük komolyan a jeleket, beszéljünk róla más családtagjainkkal, hogy ők mit tapasztaltak, s szorgalmazzuk a háziorvosi illetve szakorvosi kivizsgálást, hiszen amíg a kivizsgálásnak nincs különösebb kockázata, addig a halogatás miatt egy számunkra egyre kevésbé kezelhető helyzetbe kerülhetünk.
Kié a felelősség?
Bármi teszünk a kivizsgálás érdekében, ilyenkor még elsősorban az érintett hozzátartozónké a felelősség, hiszen a betegség elején (ha valóban a demencia tüneteit látjuk) egy cselekvő- és döntésképes emberrel állunk szemben. Elképzelhető, hogy mi tájékozottabbak vagyunk, vagy “külső szemlélőként” reálisabban látjuk a helyzetet, mint ő maga, de minden esetben tiszteletben kell tartanunk az ő döntéseit, akkor is, ha ez számunkra nehéz.
Hogyan vessük fel?
A korai szakaszban a betegség belátása a beteg részéről sokkal reálisabb, mint a későbbi szakaszokban, amikor a belátási képesség e téren már teljesen hiányzik. Vannak olyan idősek (és ők vannak kevesebben), akik maguk vetik fel a témát, mert saját maguk is észreveszik, ami történik velük, és nagyon szeretnék valakivel megbeszélni, aki közel áll hozzájuk. Az ilyen emberek általában szeretnek előre tervezni, gondolkodni, és a betegségükre is úgy gondolnak, mint egy megoldandó feladatra. Ilyen esetben első lépésnek a legjobb, ha érzik, hogy ott vagyunk velük, őszinték vagyunk és komolyan vesszük őket (vagyis mi sem legyintünk, hogy “Ugyan anyu, ez csak feledékenység!”), valamint jó ha érzik, hogy partnerek vagyunk ennek az új kihívásnak a megoldásában. Leginkább biztonságra vágynak, és nem szeretnének egyedül lenni ezzel a gonddal. Nekik könnyebb lesz ajánlani, hogy beszéljenek (akár együtt) szakemberrel, elsősorban a háziorvossal, aki további vizsgálatokra küldheti a beteget.
Az érintettek többsége viszont nem fogadja el vagy nem fogadja jól majd felvetésünket. Ennek egyik oka, hogy maga a téma a társadalom és a családok szintjén is tabu, oly annyira, hogy a leggyakoribb kifejezés, amit használunk rá, még mindig az ítélkezéstől cseppet sem mentes “időskori elbutulás”. De ki szeretné vajon, hogy bárki azzal szembesítse, hogy ő most butulni kezdett? Főképp a gyermekeinktől nem várunk ilyet, és szeretnénk, ha közvetlen környezetünk sem gondolná ezt rólunk.
Így az első szabály, hogy mindig fogalmazzunk ítélkezés mentesen, mert ítéleteink ellenállást fognak kiváltani együttműködés helyett. Sok esetben, ha ítélkezés helyett csak tényeket mondunk (például: “Anyu, a múlt héten három alkalommal is bent felejtetted a mosógépben a tiszta ruhákat.”), még ezzel is ütközhetünk ellenállásba, és a megszólított lehet, hogy elbagatelizálja majd a helyzetet, mondván: hiszen idősödik, és természetes, hogy egyre feledékenyebb lesz. Viszont a parnerséget és az együttgondolkodást legalább nem fogjuk elveszíteni mindjárt a téma felvetésénél.
Azzal együtt, hogy nagyon sok az üdítő kivétel, szinte társadalmi jelenség, hogy egy idősebb ember mellett közvetlenül a feje fölött zajlik egy párbeszéd egy szakember és egy családtag között – ami talán abból indul ki, hogy a fiatalabb rokonnal könnyebb praktikusan gondolkodni a teendőkről. És számunkra is sokszor tűnhet kényelmesebbnek, ha más családtagjainkkal beszélünk a témáról úgy, hogy azért hallja az érintett is, de szavainkat nem közvetlenül hozzá intézzük. Ne feledjük el, hogy a betegség korai szakaszában egy teljesen cselekvőképes, többé-kevésbé a helyzetét átlátó felnőtt emberről van szó. Ezért a második szabály, hogy sose beszéljünk a feje fölött róla, hanem mindig közvetlenül hozzá, és vele beszéljük meg a vele kapcsolatos döntéseket, noha ez a legtöbb esetben több türelmet, és időt igényel majd tőlünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy nélküle ne kozultálhatnánk szakemberekkel, vagy családunk többi tagjával a gondolatainkról, a kétségeinkről vagy akár a következő lépésekről, de ezt soha ne a feje fölött tegyük, és ezek után is igyekezzünk minél több dolgot megosztani vele.
A legtöbb idős ember az orvostól (szakembertől) inkább fogadja el a diagnózist, mint tőlünk. Ennek egyik oka, hogy azon túl, hogy mi valóban nem is vagyunk diagnosztizálásra kész szakemberek, sok idős ember éppen a családtagjai előtt szégyelli leginkább azt a változást, ami elindult nála. De szerencsére a mi legfőbb célunk sem az, hogy mi magunk meggyőzzük őket arról, hogy mi bizony látjuk a demencia jeleit, melyet jó lenne orvossal kivizsgáltatni, hanem sokkal inkább az a cél, hogy eljusson az orvoshoz, aki a diagnózist felállítja. Ez pedig a harmadik szabály: ez a cél lebegjen a szemünk előtt, ne a saját igazunk bizonyítása.
Mindenki érzi, hogy nagyjából mennyire könnyű felvetnie a témát, és milyen ellenállásra számíthat. Aki a megérzései alapján úgy gondolja, hogy menni fog, az vesse fel bátran, és beszéljen őszintén, ítélkezés nélkül a hozzátartozójával. Egy ilyen beszélgetésnél tekintsük rokonunkat partnernek, és ahelyett, hogy együtt felállítanánk egy diagnózist, mondjuk el, hogy mi mit láttunk, és érdeklődjünk arról, hogy ő ezt hogyan éli meg, ő mit tapasztalt, mik a nehézségei. Ne minősítsük a helyzetet, ne hibáztassuk őt, ne sajnálkozzunk, hanem a közösen megállapítható tények alapján vigyük oda a beszélgetést, hogy ha ő is jónak látja, akkor a háziorvossal érdemes lenne erről konzultálni, hiszen ő a szakember, ő meg fogja tudni mondani, hogy van-e baj vagy nincsen, és van-e bármi további teendő.
Azok pedig, akik nagyobb ellenállásra számítanak, megkereshetik a háziorvost és kérhetik tanácsát erre a helyzetre: hogyan szokták más családok eljuttatni hozzá a demencia-gyanús szeretteiket? Egy jó gyakorlat, ha az orvosi vizsgálat felvetését nem a demenciához kötjük, hanem valami máshoz, akár egyszerűen az érintett korához: “Tudod anyu, nagyon sokan csinálnak 75 éves korukban általános orvosi kivizsgálást.” Érezhetjük ezt az utat kevésbé őszintének, ami miatt rossz érzésünk lehet – ezért csak akkor válasszuk, ha valóban nagy ellenállásra számítunk. De ha ezt az utat választjuk, ne felejtsük el, hogy a célunk nem az volt, hogy “csőbe húzzuk anyát”, hanem az, hogy egy szakember tiszta képet adjon arról (elsősorban neki), hogy mi történik vele.
A következő részt itt találja.
Forduljon hozzánk bizalommal!
Mi adhatunk Önnek:
- tudást: ha szeretne még tisztább képet kapni arról, mi is az a demencia;
- felkészítést: ha szeretne felkészülni egy komoly beszélgetésre hozzátartozójával, családjával a demenciáról;
- információkat: kérésére tájékoztatjuk Önt arról, hogy hozzátartozója ellátásába milyen ellátásokat, szolgáltatásokat tud igénybe venni;
- konkrétumot: megkeressük és listázzuk Önnek az ellátásban illetékes, az Önök szempontjai alapján készített szolgáltatókat.