Csak a kezemet figyeld! – mondja a bűvész, és egyből tudja mindenki, hogy a dolgoknak egy része, amit lát és hall, nem az igazi valóság (ezzel együtt persze szeretjük és elhisszük az illúziót, leginkább, mert el akarjuk hinni).

De mi a helyzet, amikor a való életben, például idősgondozási kérdésekben próbálunk tájékozódni? Vajon észrevesszük-e, hogy amit másoktól látunk vagy hallunk, abból mi a valóság, és mi az, amit valamiképpen a hallottakból éppen mi varázsolunk egy negatív illúzióvá?

Amikor idős hozzátartozónknak keresünk szolgáltatást, sok minden torzíthatja a valódi képet, amitől nagyon nehéz tisztán látni.

Mivel a legtöbbünk nyomás alatt, akkor kezdi el keresi a megfelelő szolgáltatást, amikor már nagyon nagy a szükség, látásmódját torzíthatja már önmagában az ebből keletkező belső feszültség.

Ugyan így ronthatja látásmódunkat evolúciós történetünk, melyben a néhány évmilliónyi időn keresztül tartó vadászó, gyűjtögető életmódunk miatt agyunk megtanulta, hogy sokkal inkább fókuszálja figyelmünket a veszélyre, a nehézségekre, mint a pozitív kimenetelekre (felkészítve minket a lehetséges támadásokra vagy menekülésre). Ami persze egy mamutra vadászva annak idején roppant előnyös volt, de ugyan ez a fogékonyságunk ma például egy idősotthont keresve jelentősen egy irányba torzíthatja az összképet.

Végül e kettő “támogatásával” ami igazán elhomályosítja a látásunkat, az az idősellátásokkal szembeni nagymértékű negatív előítélet, ami szinte mindenhonnan dől ránk. De miből is táplálkozik ez? Csak néhány példa, melyek esetén arra bátorítunk mindenkit, hogy mindenképp kérdőjelezze meg őket!

“A nővérek mindenhol alulfizetettek, ami meghatározza a hozzáállásukat.” Valóban igaz, hogy az ápolók és gondozók bérezése messze nincs helyén kezelve még a “menőbb” intézményekben sem, ugyanakkor nem állíthatjuk kategórikusan azt, hogy az alulfizetett személyzet sehol nem végzi korrekt módon a munkáját. Részben, mert a hozzáállás emberfüggő (és esetleg a mindenhol rossz általánosítással nagyjából az egész emberiségbe vetett hitünktől foszthatjuk meg magunkat), részben, mert szervezeti kultúra kérdése is, hogy hol hogyan bánnak az idősekkel. Bizony vannak intézmények, ahol igenis szeretettel, törődéssel, szakértelemmel fordulnak feléjük, mint ahogy nagyon sok intézményre igaz az is, hogy van pozitívabb és kevésbé pozitívabb hozzáállású munkatárs is – nem érdemes általánosítani!

“Igen, van, ahol valóban pozitív a hozzáállás, de a nővérhiány miatt akkor is nagyon akadozik az ellátás.” Ennek az előítéletnek sem mondhatjuk, hogy nincs alapja, hiszen egyre több intézmény küzd szakemberhiánnyal, és ez valóban mehet a minőségi munka rovására. De van, ahol egy jó vezető, vagy a jó munkahelyi légkör képes még ma is annyira kompenzálni az alacsony béreket, hogy sikerül az elvárt létszámot tartani. Látni kell azt is, hogy ez az általánosítás sokszor jön egészségügyi intézményekből (pl. kórházakból), ahol még kedvezőbb bérek esetén is sokszor nagyobb a fluktuáció, mint az idősotthonokban. Vagyis: bár a nővér utánpótlás mindenhol kihívást jelent, elmondható, hogy az idősotthonok egy részében a valamivel jobb munkafeltételek, a pozitívabb munkahelyi légkör, illetve az egyéni elhivatottság még mindig fontos szerepet játszik abban, hogy megtartsák az ellátáshoz szükséges létszámot (e sorok írója sem vak: van, ahol súlyos gondok vannak e téren).

“Az én apámat is ahogy bevittük, szinte egyből rosszabb lett az állapota, és nagyon hamar elment. A töredékét sem adták annak a gondoskodásnak, amit én itthon igyekeztem neki megadni.” Bár az ilyen mondatoknak abszolút van valóságalapja, nem következik belőle, hogy az intézményi ellátás rossz lenne. Nézzük, mi húzódik meg a sorok között! Amikor valakit elhelyezünk egy intézményben, az érintett hozzátartozónk sok esetben már a beköltözéskor nagyon rossz állapotban van (különben lehet, nem is döntöttünk volna az elhelyezése mellett). Ehhez a nem túl jó kiinduláshoz jön hozzá, hogy a beköltözés szinte kivétel nélkül mindenkinek trauma, még annak is, aki kifejezetten be szeretne menni egy otthonba (kivétel talán, aki hosszabb kórházi tartózkodás után kerül egy idősotthonba, vagyis nem a saját otthonából). E traumából van, aki nagyon hamar kijön, sőt, sokak állapota akár pozitív irányba is mozdulhat, mert új, számukra pozitív ingerek érik őket, de van olyan is, akinek a teste és a lelke is rosszul reagál a változásra, és az egyébként is várható állapotromlás jóval hirtelenebbül következik be, mint vártuk. Az emberek mind másképp reagálnak, bármilyen nagy hangsúlyt fektet egy intézmény a beköltözés, a befogadás menedzselésére, így egy történetből, amit hallunk (különösen egy intézményhez kötve), nem szabad végletes ítéletet hoznunk.

Az állításnak az a része is igaz, hogy nem gondoskodnak egy idősotthonban úgy a szerettünkről, ahogy azt mi otthon tennénk vagy tettük. Hogy is tehetnék? Még a szakszemélyzettel legjobban ellátott intézményben sincs egy emberre annyi gondozó, mint otthon (ahol bizonyos esetben akár egy egész ember jutott rá), sőt. Ezért is történhet meg például, hogy amíg otthon én erőm szakadtával kikísérem minden alkalommal a mosdóba az édesanyámat, az otthonban – ha nem képes már egyedül felkeresni a mosdót – könnyen folyamodnak a pelenka használatához különösebb gondolkodás nélkül. De ugyanez igaz az étkezésre is: egy intézményi ebéd soha nem lesz olyan finom, mint az otthoni főztünk. Ezek és a hasonló változások mind igazak, és emiatt fel kell készülnünk némi kompromisszumra, és mivel ezek részben elvesznek az illető autonómiájából, valóban okozhatnak némi állapotromlást is, de összességében ez mégsem jelenti azt, hogy a lehetőségekhez mérten nem a legjobb ellátást fogjuk valahol kapni.

“Úgyis mindenhol több évet kell várni.” Nagyrészt igaz, de megjegyzem, hogy az elmúlt három hónapban két ügyfelemnek is találtam lakóhelyétől nem olyan messze szinte azonnal költözhető férőhelyet. Ilyesmire garancia nincs, de ha alapvetésnek fogadjuk el, hogy mindenhol reménytelen a várólistát kivárni, akkor semmi motivációnk nem lesz, hogy egy-kettőnél több intézményben érdeklődjünk, pedig lehet, hogy éppen ez választ el minket egy viszonylag időben elérhető ellátástól.

Nem szeretnénk azt sugallani, hogy nincsenek bukkanók az ellátórendszerben, de vannak. Sok a gond? Sok. De lássuk azt is, hogy ahogy mi ránézünk a meglévő és elérhető szolgáltatásokra, az is jelentősen befolyásolja azt, hogy mit kaphatunk tőle. Ha azt gondoljuk, hogy eleve kudarc az egész, az is lesz. Ha hisszük, hogy megtalálhatjuk a számunkra megfelelőt, jó eséllyel meg is fogjuk találni.

Forduljon idősellátási szakértőnkhöz, aki korábban éveken át egy idősotthont vezetője volt. Legyen cél a tisztánlátás és a magabiztosabb döntés!

Ossza meg cikkünket itt: