Tehát akkor ha feledékeny vagyok, akkor az demencia vagy sem? Legtöbbször nem olyan könnyű eldönteni ezt a kérdést. Ha nem találjuk a kocsikulcsunkat, az feledékenység, ha a kezünkben van, és nem tudjuk, mire való, akkor gyanakodni lehet arra, hogy demenciával állunk szemben. Ennyire egyszerű lenne? Hát persze… nem.
Ha a demencia nem egy hirtelen történt (pl. a fejet ért) sérülés kapcsán jelenik meg, amikor szinte azonnal látható, hogy a viselkedésben, a reakciókban valami megváltozott, akkor lassan, fokozatosan lesz életünk része. Betegség? Nem. A demencia szó olyan tüneteket foglal magában, ahol az agysejtjeink zavara és folyamatos elhalása által csökken az agyi kapacitás. Számos tényező állhat a háttérben (leggyakrabban az Alzeheimer-kór, vagy az agyi erek vérellátásának elégtelensége, de a skála e téren rendkívül széles), így a tünetek is sokfélék lehetnek.
Jellemző a rövid távú memória zavara, a koncentráció képességének gyengülése, az érzékelés (pl. a látás, hallás) romlása, de együtt járhat akár a személyiség megváltozásával is.
Jellemzően tabu. Hiszen annyit mindenki tud, hogy ha beigazolódik a gyanúnk, hogy demenciával állunk szemben, gyakorlatilag minden megváltozik. Ezért az egyik legfontosabb dolog a korai diagnosztizálás, melynek köszönhetően az egyébként visszafordíthatatlan folyamat időben elnyújtható, ami által a minőségileg megélt életévek is hosszabbak lehetnek, valamint a tünetek súlyosbodására való felkészülés is inkább lehetővé válik. A diagnosztizálás alapvetően a neurológus vagy pszichiáter szakemberek területe, de gyanú esetén már háziorvostól is kérhetünk tanácsot, aki vélhetőleg majd tovább irányít minket a szakorvosi ellátásra.
Tippjeink
Ne ítéljük el a demenciával élő családtagot, és ne is használjunk felé, vagy róla beszélve olyan ítélkező kifejezéseket, mint pl. az “időskori elbutulás”. Egy pillanatra képzeletben lépjünk helyére, és vizsgáljuk meg, milyen érzés lenne számunkra, ha az életünk ezen szakaszában kezdene környezetünk “lebutázni” minket. Érezze szerettünk, hogy elfogadjuk a helyzetét és a lehető legjobb megoldásra törekszünk, amennyiben erre szükség van.
Keressünk fel szakembert, aki súlyosabb fokú demencia esetén segít az otthoni környezet átalakításában, biztonságossá tételében, illetve, amennyiben erre szükség van, megfelelő intézmény keresésében.
Nagyon sok minden felmerülhet még a témával kapcsolatban hasznos tanácsként. Álljon itt most az egyik legemberibb, és mégis az egyik legfontosabb tény: a demenciával élők agyi kapacitásának romlása által számos funkció folyamatosan romlik, érzéseik azonban megmaradnak. Elképzelhető, hogy az érintettek nem tudják, milyen nap van, vagy azt, hogy a kezükben tartott kulcs éppen mire való, de az örömöt, a bánatot, a fájdalmat vagy a kirekesztettséget éppen úgy megélik, mint bárki más. Ezt érdemes mindig szem előtt tartani.
Szociális ápoló vagyok.
Eddig még nem volt ( agressziv) súlyos demens kliensem . Hogyan viselkednek vele? Főleg éjszaka?
Sok minden állhat a demenciával élő agresszívabb viselkedése mögött, nézzünk néhány példát erre.
Az egyik lehetőség, hogy a demenciával élő nem képes kifejezni szükségleteit (fázik, éhes, fáj valamije stb.) és emiatti belső feszültsége okán viselkedik erőszakosabban. A helyzet hasonlít egy kisbabáéhoz, aki sír, mi meg ott állunk, hogy már megetettük, megringattuk, mit tehetnénk még, de ő nem tudja elmondani, hogy most éppen az a baj, hogy szomjas. Tehát az első tanácsunk, hogy próbálja meg kitalálni, milyen szükségletének kielégítésével oldható meg a feszültség, ami benne van.
Egy másik lehetőség, hogy egy a miénktől eltérő, alternatív világban él, pl. a gyerekkorában, s ezt az ő számára valóságosnak tűnő világot mi nem tudjuk elfogadni (megkérdőjelezzük, letagadjuk stb.), akkor arra szintén reagálhat ellenségesen. Tipikus eset, hogy szeretne hazamenni (mégha a családja otthonában is van), s ez a hazamenés jelentheti épp a gyermekkori otthonába való eljutási szándékot (még akkor is, ha ez a helyszín akár már nem is létezik). Kreatív idősotthonokban ezért van a kertben buszmegálló, mert ott a demenciával élő számára valóságossá válhat, hogy a buszmegállóban ülve s várva a buszt, hazafelé megy. Ezt az illúziót megkapva megnyugodhat. Ha viszont ezt (vagy az éppen számára fontos) illúziót nem teremtjük meg, ismét csak egy belső feszültséggel találkozunk, ami miatt agresszívvá válhat. Az én nagymamám pl. a kórházi ágyon „dagasztotta a tésztát” és elküldött, nézzem meg, meleg e már a kemence. Mikor azt próbáltam a tudtára adni, hogy „dehát mama, itt nincs kemence”, arra ideges lett, hiszen az ő valóságában volt. Szóval bele kell menni a játékba.
Egy harmadik lehetőség – ami még az előző kettőnél is nehezebb dió -, hogy a demencia egyik tünete lehet, hogy épp azok az agyi területek károsodnak, amelyek azért felelősek, hogy visszafogják az agressziót. Sok esetben tapasztalhatjuk, hogy az idős ember személyisége változik meg a demencia előrehaladtával, valahogy már nem önmaga. Nemcsak a memóriája és a funkcionális képességei romlanak, de mogorvább, agresszívabb lesz. Szomorú, hogy ez egy tünet, és sokat segít, ha ezt a típusú agressziót nem vesszük magunkra. Ez ilyenkor nem a kapcsolatunkról szól, nem is nekünk, egyszerűen ő most így működik, és nem tud ellene tenni (akár érzékeli a megváltozott viselkedését, akár nem). Ettől ez még lehet nagyon nehéz annak, aki ápolja és lehet elég küzdelmes is gondoskodni egy így működő emberről. Az ilyen hátterű agresszió már egy pszichiáter szakterülete, aki jó gyógyszerezéssel talán tud segíteni a problémán (bár garancia nincs). Jó gyógyszerezés alatt itt azt értem, hogy úgy beállítani a gyógyszer adagolását, hogy a lehető legnagyobb aktivitás megtartása mellett válljon nyugodtabbá az érintett. (Sok esetben sajnos a gyógyszeres kezelés átcsap a másik végletbe, mikor egy teljesen nyugodt, viszont fekvő és magatehetetlen, „leszedált” embert kapunk.) Tehát az idevágó tanácsunk, hogy érdemes konzultálni – ha erre van lehetőség – az idős háziorvosával, vagy még inkább a neurológus orvossal (vagy pszichiáterrel), aki kezeli – hagy egyáltalán van ilyen. Bár a fórumokon néha tanácsként eljön néhány készítmény, amik valóban segíthetnek, semmiképpen ne kezdjünk orvosi utasítás híján gyógyszerezésbe!
Mivel emílti, hogy az agresszió főleg éjszaka jelentkezik, íme egy negyedik lehetőség, a demencia egy további megnyilvánulása, nevezetesen, hogy sokszor felborul a demenciával élők esetén a cirkadián ritmus, azaz aktívabbá válnak éjszaka, és többet pihennek nappal. Esetenként ez is kezelhető orvos által kontrollált altatók éppen megfelelő adagolásával, de mindenképpen kihívás. Ilyenkor az érintettek szeretnek járkálni, pakolni, élni a saját világukban létező aktív életet. A legjobb megoldás erre egyészt, hogy hagyjuk, és elfogadjuk ezt, hiszen ha valaki úgy érzékeli, hogy nappal van, elég nehéz ágyba parancsolni, és nem is fogja fel, hogy miért kellene lefeküdnie. (Igaz, ha mindenki más vele együtt élő aludna, ez elég nehéz.) Ha sikerül kitalálni, hogy számára mi a kedves tevékenység, vagy mi volt régen az, amivel foglalkozott, és arra felépíteni valamilyen illúziót, ami leköti a figyelmét akár órákra, akkor ugyan ébren lesz, de talán kevésbé fogja zavarni a környezetében élőket. Magát a tevékenységet nehéz megtalálni, de ha valaki például varrónőként dolgozott, és adunk neki néhány cérnát, vagy ruhaanyagot, amit pakolgathat, akkor elképzelhető, hogy ez számára elég lesz. Ha valaki pénztáros volt, adjunk neki pénzérméket, ha látható, hogy amikor megkapja, értőn nyúl hozzá. Olyan dolgokat keressünk, amik hozzájárulhatnak pl. a korábbi foglalkozás illúziójához, de nagy kárt nem tehet velük magában. Bármilyen kreatívak vagyunk is, elképzelhető, hogy nem ússzuk meg azt, hogy járkáljon, fent legyen, s nem találunk rá ellenszert.
Végezetül: az igazán súlyos, sokszor a vég előtti időszakra jellemző néhány olyan extrém tünet is, mint pl. amikor az idős ember éjjel, letépve magáról az egészségügyi betétet, az ürülékét a falra keni. Nincs feltétlen magyarázat erre a többeknél visszatérő jelenségre, és sokszor az ápolókból is dühöt vált ki, részben az extremitása miatt, részben, mert ez már túlmutat egy ápolói-gondozói feladaton. Itt már valóban más nem segíthet, mint az erősebb gyógyszerezés. Ezzel együtt legyünk megbocsátóak: az idős ember még az ilyen extrém viselkedését sem nekünk célozza, és ha a dühünket látja, és még képes érzékelni azt, épp a legrosszabb hatást válthatjuk ki. Szomorú tapasztalat, hogy az ilyen betegeket szokták intézményekben lekötözni. Elképzelhető, hogy ez nélkülözhetetlen, de egyben elég embertelen eljárás, és egyik fél számára sem könnyű. Tartsuk észben, hogy bármilyen kényszerintézkedésről (és ide sorolható az erősebb gyógyszerezéstől a lekötözésig, vagy az érintett ingatlanon belülre zárása is) csak orvos rendelkezhet és ő is csak a legindokoltabb esetben. Fontos szempont ugyanakkor az emberi méltóság megtartása mellett az is, hogy hol van a határa az idős, demenciával élő akár ön vagy közveszélyes viselkedésének. Ilyen esetben elengedhetetlen az orvosi konzultáció.
Demenciával élőket ápolni sokszor nagyon nehéz feladat, ezért bárki ezt teszi, elismerésünk érte.