”
Háborúban születtem és háborúban fogok meghalni
A frontvonalban lévő 900 000 nyugdíjas közül jónéhányan, attól tartanak, hogy életükben nem fogják látni az Oroszországgal való konfliktus megoldását.
Maria, egy 86 éves nagymama Orikhove-ban, egy front menti faluban, kevés reményt fűz ahhoz, hogy még az ő életében véget ér a „véget nem érő háború” Kelet-Ukrajnában.
„A második világháborúval legalább gyorsan véget értek a dolgok. Ez a háború elhúzódik, és már a nyolcadik évébe lépett; csak remélni tudjuk, hogy hamarosan vége lesz mindennek” – mondta Maria utalva arra a konfliktusra, amelynek során Oroszország 2014-ben megszállta Ukrajnát.
Ő egyike annak a mintegy 900 000 idős embernek, akiknek segítségre és védelemre van szükségük Ukrajna frontvonalán – állítja az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatala (OCHA), amely szerint a határ menti városokban és falvakban élő nyugdíjasok többsége depressziós, szorongó, tehetetlen és magányos.
A 86 éves Anna Davidovna, egy nyugdíjas asszony, aki a frontvonaltól 3 kilométerre, Zolote faluban él, az Oroszországgal való konfliktust rosszabbnak nevezte, mint a második világháborút.
„Nemcsak hogy gyakran halljuk a lövöldözést, hanem több ezer fel nem robbant, veszélyes tárgy is van körülöttünk” – mondta, utalva a fel nem robbant háborús maradványokra. Ez a II. világháborúra emlékezteti.
„Gyerekkoromban a húgommal egy közeli folyó mellett játszottunk, ahol paradicsom és uborka nőtt. Egy nap találtunk egy játékot, ami úgy nézett ki, mint egy gyümölcs. De amikor hazavittük, apánk azonnal kidobta az ablakon, és felrobbant – valójában egy gránát volt” – mondta.
„Szomorúságot érzek. Emlékszem, hogy gyerekkoromban kint játszottunk, és hallottuk, hogy a sebesült katonák sírnak, és könyörögnek másoknak, hogy öljék meg őket, mert olyan nagy fájdalmaik vannak.”
Az ukrajnai front menti falvakban különösen nehéz az élet, a hideg téli hőmérséklet akár -30 Celsius-fokig is csökkenhet.
Aljona Budagovszka, egy a frontvonalon jelen lévő civil szervezet szóvivője elmondta: „Az idős és magányos ember a frontvonalon élők egyharmadának tipikus arcképe”.
„Nincs elég pénzük élelmiszerre és gyógyszerekre, nem engedhetik meg maguknak a lerombolt házaik javítását. Nem tudnak szenet vagy fát vásárolni, hogy a hideg ukrán télben fűtsék a házukat” – mondja Aljona.
A 85 éves Lídia Petrovna, aki Marinka határvárosban él, azt mondja, ő biztosan nem akar elmenni sehova. Annak ellenére nem megy, hogy egy romos házban él, amelyet mesterlövészekre és taposóaknákra figyelmeztető táblák vesznek körül.
„Kétszer is felajánlották, hogy költözzek Kijevbe és egy idősek otthonába. De ez az én házam, egész életemben itt éltem. Nem fogok elmenni” – mondta. „A saját ágyamban akarok meghalni.”
Lydia most az egyetlen ember, aki az utcájában maradt, ahonnan a katonai árkok láthatók. Helyi önkéntesek visznek neki ételt és gyógyszert.
„Nincs orvos, aki el tudna jönni ebbe a házba – ezért én vagyok a saját orvosom” – mondja, miközben beveszi a napi gyógyszereit és eszik egy szelet száraz kenyeret. „Ha elesek a kertemben, senki sem tud felemelni. Háborúban születtem és háborúban is fogok meghalni.”