Amikor elhagyjuk a hatvan-hatvanöt éves kort, vagy amikor azt kezdjük észrevenni, hogy apránként csökken produktivitásunk, akkor egy, az egész életünket végigkísérő fejlődési folyamat új szakaszába lépünk.
Ez a lépés Erik H. Erikson elmélete szerint épp oly nagy kihívás, mint életünk korábbi részeiben a felnőtté válás, vagy például fiatal felnőttként a hosszú távú elköteleződés vállalása (párkapcsolatunkban vagy baráti kapcsolatainkban). Ezt a kihívást – vagy krízis helyzetet – sikerrel kell megoldanunk ahhoz, hogy az életünk hátralevő részét megelégedettségben tölthessük el.
Mi történik ilyenkor? Egyfajta visszatekintés során elkezdjük számba venni életünk eddigi teljesítményeit, eredményeit, és felteszünk magunknak olyan kérdéseket, hogy nem éltünk-e hiába? Vagy hogy hagytunk-e már magunk után valamit?
Ha úgy értékeljük, hogy a mögöttünk lévő életút többnyire sikeres volt, akkor énünk integritását (teljességét) éljük meg, és erre támaszkodva bátran nézünk szembe az előttünk álló, életünk végéhez közeledő idővel. Viszont ha úgy találjuk, hogy korábbi céljainkat nem vittük sikerre, akkor elégedetlenek leszünk, és annak tudatában, hogy az egyébként egyedi élettörténetünkben megélt fordulatokon már utólag nem módosíthatunk, ezt akár kétségbeesésünk is kísérheti.
Mit tehetünk, ha inkább ez utóbbi érzés dominál?
Gondoljunk arra, hogy Erikson minden életszakaszra úgy tekintett, mint egy fejlődési, tanulási lehetőségre, így az időskorra is. Ebben az életszakaszban a legnagyobb tanulás pedig – ami ezáltal a sikeres öregedésünk kulcsa lehet -, ha képessé válunk az öregedéssel járó előnyöket a lehető legnagyobb mértékben kamatoztatni, míg a veszteségek hatását minimalizálni.
Az arról való gondolkodásunkat, hogy mi is az előnye és mi a hátránya életünk ezen részének, persze jelentősen befolyásolja, hogy milyen előfeltételezéseink vannak az időskorral kapcsolatban. Ezt egyrészt kultúránk határozza meg: ahol az időseket nagyra becsülik (például Indiában), egész más elvárásokkal tekintenek rájuk, mint ahol ez a megbecsülés kisebb mértékű. Másrészt a kulturális hatások mellett saját személyiségünknek is fontos szerepe van. Popper Péter pszichológus szerint egyszerűen “vannak, akik úgy gondolják, hogy az időskor elviselhetetlen, megalázó, mindent elvesztenek, egészséget, képességeket. Mások viszont találnak benne nyereségeket.”
Mit tehetünk hát, ha sem személyiségünk, sem a társadalom nyomása nem kedvez időskori énképünk pozitív felépítésének? Popper Péter szerint az első, amit meg kell tennünk, hogy fittyet hányunk a kollektív társadalmi nyomásra. Hiába halljuk azt állandóan, hogy használhatatlanok, eltartottak vagyunk, meg kell tanulni nem hinni ezeknek a hangoknak. Másrészt nem szabad eltűrni, hogy egy hivatalban azt mondják ránk, hogy “foglalkozása nyugdíjas”, hiszen a foglalkozásunkat nem veszítjük el pusztán a korunk miatt. Lehetek időskorban is orvos, tanár, vagy kazánkovács, aki már nem dolgozik. És nem szabad hagyni a megszólításokban megbújó lekezelést sem: ne hagyjuk, hogy nénizzenek, bácsizzanak minket.