Apám már gyakorlatilag nem találkozik senkivel.
A régi belvárosi bérházban, ahol apám él, nincs lift, noha az emeletek közötti magasságkülönbség hatalmas. Nyomasztó látni, hogy fokozódó lábfájása miatt egyre kevesebbet mozdul ki – bocsánat, ne szépítsük a valóságot: már szinte egyáltalán nem dugja ki az orrát, s mindez csak a lépcsők miatt.
Az elmúlt két év járvány-őrülete nemcsak magányossá tette hónapokra, de fizikailag is lényegesen rosszabb állapotba került, mint előtte. Azért ne egy ilyen vén trotylit képzelj el, igazából csak a térdei azok, amik, két év alatt mintha hét évnyit öregedtek volna. Tudom, hogy most, hogy lehet, menne újra ide-oda, megvannak a városrészben, ahol él, a szokásos kis körei: trécselni a csemege boltossal, eljárni a közeli kápolna közösségébe heti kétszer, vagy piacozni, meg szép időben kiülni a parkba, sakkozni a haverokkal, szóval lenne számos lehetőség, hogy kapcsolódjon a külvilághoz. Csak éppen ami két éve nem volt gond, az most félelmetes és leküzdhetetlen: soknak tűnik a háromemeletnyi lépcső, és emiatt rajtunk kívül gyakorlatilag nem találkozik senkivel. A kedve oda van, telefonálni se nagyon akar.
Teljesen egyedül van.
Arra gondoltam, hogy a lába már jobb nem lesz, szóval jó lenne valami földszintes vagy liftes megoldás neki, mert ahogy most állnak a dolgok, még néhány hónap, és biztosan teljesen bedilizik.
De ahogy a gondolataim a jövőbe furakodtak, rájöttem, hogy hosszabb távon még jobb lenne a közvetlen közelembe tudni, mert már most is túl messze lakik ahhoz, hogy a saját életem mellett róla is megfelelően gondoskodhassak. Tudatomba elkezdett befurakodni egy biztonságos, ésszerű, mégis rettentően ijesztő szó: „összeköltözés”.
Minél többet gondolkodom rajta, annál több a kétely bennem. Szeretem, meg jóban is vagyunk, de azért van vagy 55 éve, hogy utoljára együtt éltünk, aminek épp az vetett véget, hogy felnőttként önállóságot akartam, megszabadulva a szülői felügyelettől… akarom én, hogy vigyázó tekintét újra a hátamba fúrja?
Szeretnék megint az apuka kicsi fia lenni? Menő vállalkozásom van, felépítettem egy komplett életet, vajon mennyire hiányoznak a szülői intelmek a mindennapokból? És a rigolyái? Nem is ismerem őket mind, de tuti, hogy vannak. És hogy osztanánk meg a rezsit? Azt sem tudom, mennyi a nyugdíja…
Ahogy ezeken töprengek, nemcsak egyre távolabb kerülök az összeköltözés gondolatától, de közben egyre önzőbb és egyre rosszabb gyereknek gondolom magam.
S ekkor bevillant, hogy egy barátom pár éve meghozott egy hasonló döntést, így megkérdezem, hogyan csinálta?
Ő biztos volt benne, hogy az együttélés nem lesz egyszerű, ezért a legfontosabb szempont számára az volt, hogy legyen egy külön tér, az apjától függetlenül, ami csak az övé. „Ezzel együtt rém fura volt – mesélte –, ahogy apu megérkezett az ő öreg bútoraival. A mindennapi élet dolgairól, mint a rezsi, nem beszéltünk hosszan, de egész könnyen kialakult minden, apa beszállt mindenbe, és végül sikerült egy korrekt, támogató kapcsolatot kialakítanunk e téren.
Ami viszont hamar kiderült: nehéz neki együtt élni egy teljesen más életstílussal, mint amit ő megszokott.
Nem az vagyok már, aki gyerekkoromban voltam, nem kérek engedélyt, ha későn jövők haza, megvannak a kialakult szokásaim – hát lett is ebből jó néhány összezördülés.
De végül úgy tűnik, hogy elfogadta mindezt, és mostanra korát meghazudtoló módon alkalmazkodik, ahogy én is figyelembe veszem az ő igényeit.
Két nagy közös feladat van itthon: az egyik a két kutyám, a másik a kertgondozás. Ezeket a feladatokat is úgy látjuk el, hogy egymást kiegészítve, egymás idejét, elfoglaltságait tekintetbe véve.
Ha jobban belegondolok, igazából nyertem azzal, hogy ő is itt van.
Amitől azért kicsit félek: mi lesz, ha teljesen leesik a lábáról?”
Ok, ne menjünk ennyire előre…, nyitott kérdés náluk is van. De azért jó, hogy beszélgettem vele erről, ha vannak is kétségeim, maga az összeköltözés már nem is tűnik olyan lehetetlennek.
Most már csak a családommal és a saját apámmal kellene beszélnem a témáról… Jaj. Jobb, ha mihamarabb nekivágok!