Rishi apránként vesztette el kapcsolatát a valósággal. Amikor első alkalommal nem talált haza, Priya tudta, hogy számukra ez a vég kezdete. Priya egy indiai barátnőm, akinek az édesapja ereje teljében az egyik legnagyszerűbb akadémikus volt Indiában.
Nemcsak a saját szakterületének volt kiválósága, diákjai tanácsát kérték az élet egyéb dolgaiban is. Náluk nyaralva hosszú sétákat tettünk – melyeket Rishi annyira szeretett -, és sokat beszélgettünk irodalomról, politikáról, vagy akár az élelmiszerárak emelkedéséről, gyakorlatilag bármiről.
Anyanyelvén kívül három nyelven beszélt és publikált, környezete a társadalom köztiszteletben álló tagjaként tartotta számon, családja pedig, mint szerető és gondoskodó apát.
A demencia azonban nem válogat. Könyörtelenül csapott le rá, és családjára is.
A legfrusztrálóbb Priya számára az volt, hogy – mivel ma még nincs gyógymód – csak annyit tehetett, hogy végignézte a fokozatos hanyatlást, amit a demenciában szenvedőket ápoló hozzátartozók oly gyakran leírnak. Végignézte, ahogy apja a szeme előtt változik meg, apránként válva felismerhetetlenné.
A vég kezdete volt, amikor Rishi eltévedt a nyüzsgő metropoliszban. Memóriája már egy ideje fokozatosan romlott, de a sétái fitten tartották a testét és stabilizálták a hangulatát is. A lánya titokban kérte az épület portását, ahol lakott, hogy tartsa rajta a szemét, de erre sokáig nem is volt igazán szükség, hiszen mindig visszajött. Egészen addig a napig, amikor nem.
Priya sokáig bizakodva várt rá, de néhány óra elteltével pánikba esve hívta a rendőrséget, rettegve attól, hogy az apját elgázolták a nagyvárosi forgalomban. Amikor megtalálták, Rishi, az egyetemi éveire emlékeztető, szeretetreméltó módon, szinte észrevétlenül kapcsolódott egy közgyűléshez.
Priya elhatározta, hogy nem veszíti el újra, ezért felcímkézte az összes ruháját, és azonosító cédulákat csúsztatott a zsebeibe. Ez borzasztóan elkeserítő megoldásnak tűnt számára, de ha így biztonságban van – gondolta – hát legyen.
Azok számára, akik kívülről nézik, lehetetlen elképzelni, milyen érzelmi áldozattal jár a demenciával élő családtag ilyen vég nélküli kísérése, de sok-sok év alatt egyszer sem hallottam, hogy tiltakozott volna helyzete ellen, csodálatra méltó volt Priya gyermeki odaadása.
Egy banklátogatás volt végül, ami teljesen összetörte a barátnőmet. Fontos pénzügyi részleteket próbált rendezni, amikor riadtan fedezte fel, hogy az apja már nem tudja aláírni a nevét. A bank udvariasan alternatívát javasolt: használják az édesapja hüvelykujj lenyomatát.
Indiában a hivatalos dokumentumokon ősidők óta használják a hüvelykujj lenyomatot az írástudatlan vagy félig írástudatlan emberek számára, akiknek nehézséget okoz az egyedi írásbeli aláírás kialakítása.
A “hüvelykujj lenyomat” valójában nem más, mint egy lekicsinylő hindi kifejezés az analfabéta személyekre.
Rishi talán észre sem vette a helyzet abszurditását, Priya azonban élesen átérezte azt, és először tűnődött el azon, hogy vajon meddig kell még ezt a megaláztatást elviselniük. Talán édesapja megérezte ezt, mert nem sokkal később elhunyt.
Bár Rishi, az egyik szülő elment, Priya továbbra is fáradhatatlanul gondoskodik az évek alatt szintén megtörtté és elesetté vált édesanyjáról. Nincs elismerés és nincs pihenés. Nincsenek díjak ezeknek a mindennapi hősöknek az önzetlenségéért. Csendesek és szorgalmasak, példát mutatnak mindannyiunknak.
Írásunk a The Guardian alábbi cikke alapján készült.
https://www.theguardian.com/…/bit-by-bit-dementia-made… /
Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) adatai szerint a világon több, mint 55 millióan élnek ma demenciával, de a betegek száma 2030-ra elérheti a 78 milliót, 2050-re pedig akár a 139 milliót is.