Nagyon szeretem a szüleimet. A gyerekeim már kiröpültek a családi fészekből, kettesben élünk a férjemmel békében, szeretetben. Egyedüli gyerek vagyok, a szüleim idősödnek. Nagyon nehéz szembenézni egészségi vagy mentális állapotuk későbbi romlásával, és még nehezebb biztonságos, mindenki számára kielégítő megoldást találni.
Többször elképzeltem, hogy mi lesz, ha be kell majd segítenem a mindennapokba. Átköltözöm hozzájuk, otthon hagyva a férjemet, részben feladva a munkámat és gondozom édesanyámat vagy édesapámat. Ezt akarom? Nem, ezt semmiképp nem szeretném. Viszont cserben sem fogom hagyni őket. Úgy érzem, sötétben tapogatózom, keresem a kiutat.
A helyzetet nem könnyíti meg, hogy nehéz erről beszélgetni a szüleimmel. Ma még jó egészségi állapotban vannak, így számukra semmi nem indokolja, hogy a várható jövőt tervezzék. Jó lenne tanácsot kérni, információt gyűjteni, amíg még lehet tervezni, amíg még nem az égő házat kell oltani.
De vajon kitől, hogyan?
TIPPEK ebben a helyzetben
Tájékozódjunk az interneten és az önkormányzatnál, hogy lássuk, milyen lehetőségek merülnek fel egyáltalán.
Dobjunk fel a szüleinknek kérdéseket a helyzettel kapcsolatban, amelyeket közösen kell megoldanunk. Igy érzik, nincsenek egyedül, számíthatnak ránk. Vajon hogyan képzelik el ők a jövőt, ha az egészségi állapotuk romlik majd, és milyen szerepet szánnak nekünk esetleges későbbi ellátásukban?
Adjunk időt nekik, hogy feldolgozzák a kérdéseket és befogadják a megoldási javaslatokat. Támogassuk őket abban, hogy ők is megfogalmazhassanak javaslatokat, és ezeket mi is fontoljuk meg, mielőtt támogatnánk vagy elvetnénk őket.
Keressünk esetleg külső, a családtól független közvetítőt (mediátort), aki segít a kommunikáció megindításában, a közös tervezésben.
Amennyiben a lelkiismeretünk megszólal, lássuk: feladatunk a tőlünk telhető maximumot megtenni, és nem az életünket feladni.
Végül: higgyük el, hogy lesz olyan megoldás, amelyet a szüleink is jó szívvel elfogadnak és ránk sem ró túlzott terhet.