„Jó reggelt Joli néni, mindjárt jövök és kicseréljük a pelust.”
– avagy van-e döntési lehetőségünk abban, hogy életünk utolsó szakaszát másokra utalva éljük-e le?
Amikor egy idősebb embertársunknál teszünk látogatást kórházban vagy egy idősotthonban; vagy amikor a médiában bukkan fel egy, az időskori fizikai-szellemi hanyatlással, vagy az ahhoz köthető szociális, egészségügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos hír, sokszor rezonálunk a témával mi magunk is, manapság inkább tagadó mondatok révén: „Én biztos, hogy nem ilyen helyen fogok meghalni.” vagy „Engem aztán senki ne rakjon be idősotthonba.” Amikor pedig ágyhoz kötött édesanyánkat mosdatjuk, és meg vagyunk győződve róla, hogy ez a mi feladatunk, akkor biztosan szoktuk tudni azt is, hogy semmire sem vágyunk kevésbé, mint hogy minket a saját gyerekeink mosdassanak majd.
Ha már valamilyen formában találkoztunk a természetes öregedéssel járó hanyatlással, mindannyiunkat foglalkoztatnak az olyan kérdések, hogy hogyan, milyen körülmények között szeretnénk (vagy éppen, hogy nem szeretnénk) élni életünk utolsó szakaszában: Akarok-e idősotthonba kerülni, vagy szeretnék-e a kórházi belosztály hármas szobájának ketteskéje lenni életem utolsó hónapjaiban? Akarom-e, hogy saját családtagjaim ápoljanak? Mennyire viselem majd jól, ha másokra leszek utalva? Szeretném-e, hogy mások döntsenek helyettem az életemről, az ellátásomról, a betegségeim kezeléséről? És mit tehetek majd, ha én máshogy képzelem el?
Szorongató kérdések, és mind azt feszegetik, hogy mennyire élhetünk majd autonóm, méltósággal teli életet, ha a testünk valamilyen módon elkezdi feladni, illetve mennyire tudunk elébe menni ezeknek a döntési helyzeteknek. Többrészes írásunkban ennek megyünk utána, és elsőkörben azt vesszük nagyító alá, hogy…
Berakhatnak-e akaratom ellenére egy idősottonba?
Noha a szociális, illetve az egészségügyi ellátások alapjait lefektető jogszabályok megalkotásának célja a saját területükön belül hasonló, témánkat alapvetően másképp közelítik meg. A szociális törvény megalkotása mögött az áll, hogy az állam e jogszabállyal garantálja polgárai számára a szociális biztonság megteremtését, a benne szabályozott ellátásokon és szolgáltatásokon keresztül. Kiköti, hogy e szolgáltatások nyújtása közben figyelemmel kell lenni alkotmányos jogaink (így különösen az emberi méltóságunk, testi épségünk, testi-lelki egészségünk) tiszteletben tartására, és e jogaink védelmére fel is épít egy saját (más jogszabályokhoz illeszkedő) rendszert, viszont sehol nem említi jogaink korlátozásának lehetőségét. Ennek tükrében a törvény egyik legfontosabb gondolata, hogy a személyes gondoskodást nyújtó szociális ellátások igénybevétele minden esetben önkéntes alapon, saját vagy törvényes képviselőnk kérelmére történik. (Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, mindjárt kibontjuk.)
Ehhez képest az egészségügyről szóló törvény alapvető célkitűzéseinek megfogalmazása mellett (mint a lakosság vagy az egyének egészségügyi állapotának javítása, vagy a szolgáltatásokhoz való hozzáférés biztosítása) már a bevezető részében megjelenik, hogy ha a beteg állapota indokolja, akkor személyes szabadsága és önrendelkezési joga korlátozható, igaz, csak bizonyos kereteken belül, a törvényben szabályozott módon.
Fentiek fényében érdemes tisztában lenni azzal, hogy noha egy idősotthonban a bennünk kialakult kép szerint sok esetben ágyhoz kötött, idős embereket ápolnak, és a köznyelv szerint ezt a feladatot nővérek végzik, az idősek bentlakásos ellátását biztosító intézmények nem egészségügyi, hanem szociális szolgáltatások, így igénybevételük minden esetben önkéntes. A valóságban kevés intézmény végez szakmai értelemben ápolási feladatokat (pl. infúzió beadását, vagy férfiaknál katéter-cserét), és gondozási feladataik mellett (pl. mosdatás, az egészségügyi betét cseréje, vagy éppen a mobilizálásunk) feladatuk többek között a lakhatásunk, az étkezésünk, a mentális jóllétünk biztosítása is. Személyzetük zöme szociális gondozókból áll, a teljes létszám ideális esetben kiegészül néhány szakképzett ápolóval, de mint látható: fő feladtuk nem az egészségügyi, hanem a szociális ellátásunk.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy akár a saját otthonunkban, akár egy idősotthonba beköltözés révén szeretnénk igénybe venni hozzáértő gondozást, azt elsődlegesen saját kezűleg aláírt kérelmünkre fogjuk megkapni, és alapvetően senki nem kényszerítheti ránk. Miért gondoljuk mégis, hogy ez történhet másképpen is?
Gondnok kijelölése
Ahogy fentebb már említésre került, az ellátások igénybevétele saját vagy törvényes képviselőnk kérelmére is történhet, vagyis van(nak) olyan eset(ek), amikor valóban nem mi, hanem valaki más jár el helyettünk. Az egyik ilyen eset, amikor mi magunk döntjük el, hogy ügyeinek intézésével megbízunk valakit, és erre őt közjegyző előtt felhatalmazzuk. Ennek egyik oka lehet például testünk fizikai hanyatlása (szellemi képességeink teljes birtokában is előfordulhat, hogy valamilyen betegség miatt már nem tudunk például aláírni). Ilyenkor magára az aláírásra, ügyintézésre hatalmazzuk fel az illetőt, aki a mi akaratunk szerint fogja ügyeinket intézni. Fontos, hogy a saját akaratunkból adott ilyen típusú meghatalmazásunkat a későbbiekben bármikor visszavonhatjuk, még akkor is, ha a meghatalmazott már lépéseket tett a nevünkben egy intézményi elhelyezés irányába. Lényeges továbbá az is, hogy ez egy kényelmi megoldás a számunkra, önmagában a példában említett eset, vagyis hogy fizikailag nem vagyunk képesek aláírni, nem lehet akadálya egy ellátás igénybevételének.
Egy másik – és talán témánk vonatkozásában lényegesebb – eset, amikor szellemi képességeink részleges vagy teljes hiánya miatt egy hosszadalmas, és alapvetően minket védő bírósági eljárásban gondnokot rendelnek ki ügyeink intézésére. Ideális esetben a kijelölt gondnok egy minket, és esetleg régebben megfogalmazott szándékainkat is ismerő ember, aki tisztában van vele és tiszteletben tartja a mi gondozásunkról való korábbi elképzeléseinket. Ha így van (és persze nem minden eset ideális), még akkor is megtörténhet, hogy egyszercsak egy olyan intézményben találjuk magunkat, amely ellen tiltakoznánk, de vagy nem vagyunk képesek tiltakozni, vagy a felvételünkről döntő intézményvezető a bírósági döntés értelmében nem veheti figyelembe a tiltakozásunkat. (Például egy súlyos demenciával élő is sok esetben képes valamilyen módon tiltakozni lakóhelye elhagyása és intézménybe költöztetése ellen, az ellátásáról döntő(k) mégis meg lesznek győződve arról, hogy a tiltakozása ellenére is az intézményi elhelyezés a legjobb, és emberileg a legméltóbb megoldás a számára, maga a bírósági döntés pedig éppen arról szól, hogy az érintett ezt már nem tudja reálisan mérlegelni).
Hacsak nem hivatásos gondnokról van szó, a valóságban a kijelölt hozzátartozókat senki nem készíti fel arra, hogy egy másik ember életével kapcsolatos nehéz döntéseket hogyan lehet jól meghozni. Viszont maga a gondnokság azt sem jelenti, hogy a gondnoknak személyesen kellene gondoznia minket: ő az ügyeink intézője, és a határozatban megszabott keretek között az életünkről döntő személy, de nem a személyzetünk. Ha viszont a feladatot elvállalta, és a bírósági kijelölés megtörtént, onnantól kezdve elhanyagolásunkért (például, ha „nem tesz be minket intézménybe”, holott 24 órás ellátásra szorulunk) felelősségre vonható.
Összegezve: szociális intézménybe egészen addig, amíg belátási képességünk birtokában vagyunk, senki nem tehet be minket. Ha viszont szellemi képességeinket olyan mértékben elveszítjük, hogy – egy szakorvosi szakvélemény birtokában – bírósági határozat kimondja cselekvőképtelenségünket, akkor a megfelelő ellátásunk és életünk védelme miatt a kijelölt gondnok egyszerűen nem teheti meg, hogy ne tegyen lépéseket ellátásunk megszervezéséért.
(folytatjuk…)
Kedves Csaba! Akkor mit lehet tenni,ha otthonában szeretne maradni a fizikai ellátásra szoruló idősember,de nincs területileg állami ellátó személy erre és a nyugdíja is csekély? Ha megadja magát és egy otthonba beköltözésne,de az területileg nincs, ha van sokágyas,rettenetes,ésxegyébként betegen,egészségügyi ellátási szükséglettel nem fogadja? -és nem beszélve a kórházi napidíjas elfekvőről,ami sokágyas,teltházas,rettenetes és csak végállapotfelé, kihalás esetén fogadná. Szomorú,sajnos nem látom a kiutat. Jó lenne,ha ebben tudnál olyan irányt mutatni,amit esetleg nem lát az Édesanyám! Ő önrendelkező, szellemileg friss,jelenleg egyedül él otthonában segítség nélkül(még tud), tőlem 70km-re. Nem szeretne hozzám költözni,hogy ne lássuk olyan állapotban,amikor teljes eü.-i ellátásomra szorulna. Én vállalnám a 13 éves lányommal,ami valóban kérdéses,hogy Neki milyen lenne, bár azt gondolom,hogy ez az út az élet része.
Köszönöm
Paál Éva
Köszönöm!
Kedves Éva!
Jelenleg leírásod alapján édesanyád szellemileg friss, és korának megfelelően képes ellátni magát, közvetlenül nekünk küldött üzenetedből pedig még megtudtuk, hogy a 80. életévét már betöltötte. Három esetet vázoltál fel, nézzük sorban!
Sajnos valódi probléma van a felvetés mögött, hogy ha egy településen nem elérhető a házi gondozást biztsító szolgáltatás (és ez bizony előfordul több helyen) viszont önerőből nem lesz már képes ellátni magát, ki segítheti őt saját otthonában? Ami felmerülhet: az egyik, hogy egy darabig besegítenek a szomszédok (ha kaphatóak rá, ha nem hasonló korú és állapotú emberek), de ők legfeljebb a „ránézünk” vagy „bevásárlunk neki” dologra lesznek kaphatóak, gondozási feladatra nem. A másik, ami szintén nem a gondozásról szól, a biztonságérzetet viszont növelheti, a különböző piaci szolgáltatóktól is elérhető nem túl drága jelzőrendszerek, melyek segítségével tud jelezni, ha elesik, ha baj van. A szürke zónában emelett még két lehetőség adódhat: az egyik az „erdélyi nénik” intézménye, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy valaki oda költözik hozzá, fő rá, ha nem is tökéletesen szakszerűen, de ellátja, gondozza – ennek az ára azonban (a lakhatás biztosítása mellett is) vetekszik egy olcsóbb idősotthoni elhelyezéssel. A másik, hogy ha a településen nincs is szolgáltató, könnyen előfurdulhat, hogy lakik ott olyan fiatalabb gondozó, aki onnan jár egy közeli idősotthonba dolgozni, de feketén vállal a lakóhelyén munkát. (Ezek szürke zónák, nem javasoljuk, de a valóság részei.)
A következő eset, ha mégis pozitívan tud gondolni egy idősotthoni bekötlözésre. Tekintettel arra, hogy már betöltötte a 80. életévét, és egyedül él, a jogszabályok szerint ő jogosult idősotthoni ellátásra (a 80 év alattiak, vagy az e kort betöltő, de nem egyedül élők esetében írnak elő jogosultsági feltételként súlyos fizikai vagy szellemi leépülést a jogszabályok). Ez azt jelenti, hogy ha bead kérelmet bárhová, nem utasíthatják el, hanem várólistára kerül. A másik, hogy míg az önkormányzatok által kínált szolgáltatások területi illetékességgel rendelkeznek, a legtöbb idősotthon országos illetékességgel rendelkezik, tehát a „területiség” nem lehet akadály.
Saját szakmai véleményem, hogy az ápolási osztály jobb, mint a kórházi elfekvő, az idősotthon pedig jobb, mint az ápolási osztály. És noha sokak véleménye lesújtó az idősotthonokról, nem ennyire egységes a kép, és igen is vannak pozitív attitűddel rendelkező szolgáltatók. Szintén személyes tapasztalat, hogy egy nagyon magas árszínvonal alatt (vagy ha valaki nem képes egyszeri belépési hozzájárulást megfizetni), akkor az egyetlen igazi jövedelemfüggő kompromisszum az egy szobában lakók száma (ami lehet kettő-három vagy akár négy is), de ez mindig tudható és számítható paraméter minden intézmény esetében. Viszont más tekintetben a szolgáltatás ára sokszor nem változtat jelentősen a gondoskodás minőségén. Az étel inkább attól jó vagy rossz, hogy helyben főzik vagy sem, a gondozók és ápolók törődése inkább függ a szervezeti kultúrától, mint attól, hogy mennyit fizetünk érte. Szóval igen, lehet találni akár a nyugdíjunkhoz igazodó szolgáltatást is, és nem az ellátás minősége lehet a fő kompromisszum, hanem inkább az egy szobában élés másokkal (lábjegyzet: egy kétágyas szobában a szobatárs sokszor inkább jelent kapcsolódási lehetőséget és biztonsgáot, mint nehézséget). Ha édesanyád most még önellátó, de van türelmetek foglalkozni a kérdéssel, akkor körbe tudtok nézni idősotthon fronton. Fontos, hogy az érdeklődés, vagy egy kérelem beadása egyáltalán nem kötelezi őt arra, hogy igénybe is vegye a szolgáltatást. A másik, hogy a 2-3 éves várólisták valóban léteznek, de ad hoc helyzetben sokszor lehet találni hamar költözhető helyet, illetve mindig lehet soronkívüliséget kérni (ennek kifejtése most picit hosszabb lenne).
Harmadik lehetségként írod a hozzátok költözést. Ez már tisztán egy családon belüli kérdés, hogy ez mennyire működne, de ilyen esetben – tapasztalataim szerint – nagyon nehéz megtartani azokat a határokat, amelyben minden fél tartósan jól érzi magát. Más esetben viszont lehet az is, hogy igazán összehozza az embereket. Az mindenképpen jó kiindulási alap, hogy a részetekről van nyitottság, és ő idegenkedik tőle, mert ez utóbbi akár át is fordítható.
Bízom benne, hogy valamelyest tudtam segíteni. A fenit három közül bármely témát jobban „átrághatjuk” egy személyes tanácsadás során, illetve – ha online valamiképp megoldható – akár édesanyáddal is van mód átbeszélni az ő kétségeit, kérdéseit. Amire bíztatlak egyedül: hogy a különböző kimeneteket minél inkább beszéljétek át együtt is, azzal a felvetéssel: hogy semmi nem kötelező attól, hogy beszélünk róla, de ha szükség lesz segítségre, akkor mit képzelünk el a lehetőségek közül a legelfogadhatóbbnak. Ha ezen az úton az derül ki, hogy a saját otthonban való maradás mint lehetőség egyszerűen nem fog működni, és ezt ő kimondja, az is egy előrelépés, hiszen akkor segít megbarátkozni a gondolattal, segíti a többi lehetőség végiggondolását.
Üdvözlettel,
Müller Csaba