„Jó reggelt Joli néni, mindjárt jövök és kicseréljük a pelust.”

– avagy van-e döntési lehetőségünk abban, hogy életünk utolsó szakaszát másokra utalva éljük-e le?

Amikor egy idősebb embertársunknál teszünk látogatást kórházban vagy egy idősotthonban; vagy amikor a médiában bukkan fel egy, az időskori fizikai-szellemi hanyatlással, vagy az ahhoz köthető szociális, egészségügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos hír, sokszor rezonálunk a témával mi magunk is, manapság inkább tagadó mondatok révén: „Én biztos, hogy nem ilyen helyen fogok meghalni.” vagy „Engem aztán senki ne rakjon be idősotthonba.” Amikor pedig ágyhoz kötött édesanyánkat mosdatjuk, és meg vagyunk győződve róla, hogy ez a mi feladatunk, akkor biztosan szoktuk tudni azt is, hogy semmire sem vágyunk kevésbé, mint hogy minket a saját gyerekeink mosdassanak majd.

Ha már valamilyen formában találkoztunk a természetes öregedéssel járó hanyatlással, mindannyiunkat foglalkoztatnak az olyan kérdések, hogy hogyan, milyen körülmények között szeretnénk (vagy éppen, hogy nem szeretnénk) élni életünk utolsó szakaszában: Akarok-e idősotthonba kerülni, vagy szeretnék-e a kórházi belosztály hármas szobájának ketteskéje lenni életem utolsó hónapjaiban? Akarom-e, hogy saját családtagjaim ápoljanak? Mennyire viselem majd jól, ha másokra leszek utalva? Szeretném-e, hogy mások döntsenek helyettem az életemről, az ellátásomról, a betegségeim kezeléséről? És mit tehetek majd, ha én máshogy képzelem el?

Szorongató kérdések, és mind azt feszegetik, hogy mennyire élhetünk majd autonóm, méltósággal teli életet, ha a testünk valamilyen módon elkezdi feladni, illetve mennyire tudunk elébe menni ezeknek a döntési helyzeteknek. Többrészes írásunkban ennek megyünk utána, és elsőkörben azt vesszük nagyító alá, hogy…

Berakhatnak-e akaratom ellenére egy idősottonba?

Noha a szociális, illetve az egészségügyi ellátások alapjait lefektető jogszabályok megalkotásának célja a saját területükön belül hasonló, témánkat alapvetően másképp közelítik meg. A szociális törvény megalkotása mögött az áll, hogy az állam e jogszabállyal garantálja polgárai számára a szociális biztonság megteremtését, a benne szabályozott ellátásokon és szolgáltatásokon keresztül. Kiköti, hogy e szolgáltatások nyújtása közben figyelemmel kell lenni alkotmányos jogaink (így különösen az emberi méltóságunk, testi épségünk, testi-lelki egészségünk) tiszteletben tartására, és e jogaink védelmére fel is épít egy saját (más jogszabályokhoz illeszkedő) rendszert, viszont sehol nem említi jogaink korlátozásának lehetőségét. Ennek tükrében a törvény egyik legfontosabb gondolata, hogy a személyes gondoskodást nyújtó szociális ellátások igénybevétele minden esetben önkéntes alapon, saját vagy törvényes képviselőnk kérelmére történik. (Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, mindjárt kibontjuk.)

Ehhez képest az egészségügyről szóló törvény alapvető célkitűzéseinek megfogalmazása mellett (mint a lakosság vagy az egyének egészségügyi állapotának javítása, vagy a szolgáltatásokhoz való hozzáférés biztosítása) már a bevezető részében megjelenik, hogy ha a beteg állapota indokolja, akkor személyes szabadsága és önrendelkezési joga korlátozható, igaz, csak bizonyos kereteken belül, a törvényben szabályozott módon.

Fentiek fényében érdemes tisztában lenni azzal, hogy noha egy idősotthonban a bennünk kialakult kép szerint sok esetben ágyhoz kötött, idős embereket ápolnak, és a köznyelv szerint ezt a feladatot nővérek végzik, az idősek bentlakásos ellátását biztosító intézmények nem egészségügyi, hanem szociális szolgáltatások, így igénybevételük minden esetben önkéntes. A valóságban kevés intézmény végez szakmai értelemben ápolási feladatokat (pl. infúzió beadását, vagy férfiaknál katéter-cserét), és gondozási feladataik mellett (pl. mosdatás, az egészségügyi betét cseréje, vagy éppen a mobilizálásunk) feladatuk többek között a lakhatásunk, az étkezésünk, a mentális jóllétünk biztosítása is. Személyzetük zöme szociális gondozókból áll, a teljes létszám ideális esetben kiegészül néhány szakképzett ápolóval, de mint látható: fő feladtuk nem az egészségügyi, hanem a szociális ellátásunk.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy akár a saját otthonunkban, akár egy idősotthonba beköltözés révén szeretnénk igénybe venni hozzáértő gondozást, azt elsődlegesen saját kezűleg aláírt kérelmünkre fogjuk megkapni, és alapvetően senki nem kényszerítheti ránk. Miért gondoljuk mégis, hogy ez történhet másképpen is?

Gondnok kijelölése

Ahogy fentebb már említésre került, az ellátások igénybevétele saját vagy törvényes képviselőnk kérelmére is történhet, vagyis van(nak) olyan eset(ek), amikor valóban nem mi, hanem valaki más jár el helyettünk. Az egyik ilyen eset, amikor mi magunk döntjük el, hogy ügyeinek intézésével megbízunk valakit, és erre őt közjegyző előtt felhatalmazzuk. Ennek egyik oka lehet például testünk fizikai hanyatlása (szellemi képességeink teljes birtokában is előfordulhat, hogy valamilyen betegség miatt már nem tudunk például aláírni). Ilyenkor magára az aláírásra, ügyintézésre hatalmazzuk fel az illetőt, aki a mi akaratunk szerint fogja ügyeinket intézni. Fontos, hogy a saját akaratunkból adott ilyen típusú meghatalmazásunkat a későbbiekben bármikor visszavonhatjuk, még akkor is, ha a meghatalmazott már lépéseket tett a nevünkben egy intézményi elhelyezés irányába. Lényeges továbbá az is, hogy ez egy kényelmi megoldás a számunkra, önmagában a példában említett eset, vagyis hogy fizikailag nem vagyunk képesek aláírni, nem lehet akadálya egy ellátás igénybevételének.

Egy másik – és talán témánk vonatkozásában lényegesebb – eset, amikor szellemi képességeink részleges vagy teljes hiánya miatt egy hosszadalmas, és alapvetően minket védő bírósági eljárásban gondnokot rendelnek ki ügyeink intézésére. Ideális esetben a kijelölt gondnok egy minket, és esetleg régebben megfogalmazott szándékainkat is ismerő ember, aki tisztában van vele és tiszteletben tartja a mi gondozásunkról való korábbi elképzeléseinket. Ha így van (és persze nem minden eset ideális), még akkor is megtörténhet, hogy egyszercsak egy olyan intézményben találjuk magunkat, amely ellen tiltakoznánk, de vagy nem vagyunk képesek tiltakozni, vagy a felvételünkről döntő intézményvezető a bírósági döntés értelmében nem veheti figyelembe a tiltakozásunkat. (Például egy súlyos demenciával élő is sok esetben képes valamilyen módon tiltakozni lakóhelye elhagyása és intézménybe költöztetése ellen, az ellátásáról döntő(k) mégis meg lesznek győződve arról, hogy a tiltakozása ellenére is az intézményi elhelyezés a legjobb, és emberileg a legméltóbb megoldás a számára, maga a bírósági döntés pedig éppen arról szól, hogy az érintett ezt már nem tudja reálisan mérlegelni).

Hacsak nem hivatásos gondnokról van szó, a valóságban a kijelölt hozzátartozókat senki nem készíti fel arra, hogy egy másik ember életével kapcsolatos nehéz döntéseket hogyan lehet jól meghozni. Viszont maga a gondnokság azt sem jelenti, hogy a gondnoknak személyesen kellene gondoznia minket: ő az ügyeink intézője, és a határozatban megszabott keretek között az életünkről döntő személy, de nem a személyzetünk. Ha viszont a feladatot elvállalta, és a bírósági kijelölés megtörtént, onnantól kezdve elhanyagolásunkért (például, ha „nem tesz be minket intézménybe”, holott 24 órás ellátásra szorulunk) felelősségre vonható.

Összegezve: szociális intézménybe egészen addig, amíg belátási képességünk birtokában vagyunk, senki nem tehet be minket. Ha viszont szellemi képességeinket olyan mértékben elveszítjük, hogy – egy szakorvosi szakvélemény birtokában – bírósági határozat kimondja cselekvőképtelenségünket, akkor a megfelelő ellátásunk és életünk védelme miatt a kijelölt gondnok egyszerűen nem teheti meg, hogy ne tegyen lépéseket ellátásunk megszervezéséért.

(folytatjuk…)

Ossza meg cikkünket itt: