Előző írásunkban azt kezdtük el megvizsgálni, hogy mennyire van ráhatásunk arra, hogy életünk utolsó szakaszában ki és hogyan dönt majd életünk felett; ezen belül pedig, hogy berakhatnak-e akaratunk ellenére egy idősotthonba. A legutóbbi, jogi megközelítés után most nézzünk meg néhány, a családon belüli dinamikával összefüggő kérdést.
Családi szeretet és szerepek, no meg a társadalmi nyomás
Függetlenül attól, hogy mennyire szoros a kapcsolatunk gyermekeinkkel, előbb vagy utóbb észreveszik, ha már valamilyen segítségre szorulunk, és ilyenkor, a legtöbb esetben megjelenik a jó értelembe vett felelősségérzetük, és cselekvési vágyuk, hogy segítsenek. Akarjuk mi ezt? És tudunk erről beszélni velük? Miért hárítunk? És mi mozgatja őket?
Ha családunkban valódi és kölcsönös a szeretet, még abban az esetben is csak akkor lesz igazi összhang közöttünk, és akkor van esély a mindenki számára legjobb megoldások megtalálására, ha jellemző kapcsolatunkra a nagyfokú nyitottság, és általában véve a tiszta kommunikáció. Ott, ahol nincsenek tabu témák, és nyíltan lehet beszélni szinte mindenről (még az elmúlásról is), ott könnyebb beszélgetni arról az időszakról is, amikor huzamosabb ideig gondoskodásra szorulunk majd. Nemcsak arról, hogy nekünk mi lenne jó, de arról is, hogy a velünk való törődés hogyan illeszkedik családunk életébe. Valószínűleg jobban odafigyelünk egy ilyen közegben minden érintett szükségletére.
Ha viszont családunkban ezeket a témákat kényesnek érezzük, akkor könnyen megeshet, hogy valódi szükségleteinket és elképzeléseinket mindkét oldalon hosszan magunkban tartjuk, és csak akkor bökünk ki valamit, amikor már pattanásig feszül bennünk az elesettségünk okán kialakult helyzet megoldatlansága. Noha hozzátartozóink erre vonatkozó javaslatait vélhetőleg ilyenkor is a szeretet vezérli, a helyzet súlya alatt könnyebb állapotunkról és az ahhoz tartozó megoldásainkról kész tényekben beszélni (valódi beszélgetés helyett). Vélhetőleg mi is nemet fogunk mondani szinte mindenre, amit ők javasolnak. De miért gondoljuk másképpen, hogy mi a jó, vagy miért fogadjuk rosszul a támogatásukat?
Ha időskorban az addigi életünkre elégedettséggel tudunk visszatekinteni, megélhetjük az időskori teljesség érzetét (más szóval integritást), ami segít minket abban, hogy elfogadjuk az előttünk álló dolgokat is, bármi jöjjön. Így például az időskorral járó hanyatlást is. Ha viszont büszkeségünket az adja, hogy „mind annak ellenére” vagyunk ott, ahol vagyunk, a múltat küzdelmesnek látjuk, és nem érezzük magunkat még teljesnek a bőrünkben – hiszen nem volt alkalmunk elégedettséggel „megérkezni” az időskorba –, akkor testünk vagy szellemünk fáradását is nehezebben fogadjuk majd.
Befolyásolhatja még érzéseinket, ahogy a másoktól jövő támogatáshoz általában viszonyulunk. Ha egész eddigi életünk során nehezen kértünk vagy fogadtunk el segítséget, akkor idősként sem könnyebb ez számunkra, sőt, a saját gyermekeinkkel kapcsolatban még nehezebb lesz. Hiszen mostanáig a szemükben mi voltunk az erősek, ők támaszkodtak ránk, így hát szeretnék elesettségünket eltakarva előlük most is erősnek mutatni magunkat. Úgy gondolhatjuk, hogy az erő, amit mutatunk, mintaként szolgál a gyermekeinknek, ez az „útravalónk” fontos része, és ez is arra ösztönözhet, hogy ne mutassuk feléjük képességeink romlását. Olyannyira, hogy akár magunk számára is letagadhatjuk azokat. De sokminden van, mi nem letagadható, s bármennyire is szeretnénk, mégis látható. Gondolhatjuk továbbá, hogy ők az örökségünk, az életünk kiteljesedése, és ha legalább az ő életük sikeres, akkor a mi életünk is egésszé válhat ezáltal. Nem kívánunk az életük kerékkötői lenni, és csak azt hajtogatjuk, hogy „nem szeretnénk a terhetekre lenni”. Ennek a látásmódnak az egyik nehézsége, hogy nem veszi figyelembe azt, ami a gyermekeink gondolataiban és érzéseiben valójában van. (Gyorstipp hozzátartozóknak: ne kezeljük szüleinket elesettként, mert könnyen ellenállást válthatunk ki belőlük.)
És mi van a gyermekeink fejében a szeretetük és a segítő szándékon kívül? Mivel ők még időben messze vannak tőle, sokkal könnyebben gondolják, hogy az öregedés és mindaz, ami ezzel jár, az élet természetes része. Nem biztos, hogy nekik könnyű szembenézni saját szüleik elesettségével, mégis könnyebben veszik az élet természetes velejárójának, mint mi magunk. Ezen felül ott nyüzsög a fejükben a rokonság, a szomszédság, a tágabb környezet finom pressziója: „a te dolgod, hogy támogasd azt, aki felnevelt!”. Ezzel a presszióval az egyetlen gond, hogy amellett, hogy a súlyt a hozzátartozók vállára helyezi, nem ad támogatást a hogyanhoz…, és nem segít az esetleges kommunikációs elakadások feloldásában sem. Szóval hozzátartozóink könnyen gondolhatják úgy, hogy egyszerűen nincs más választási lehetőségük, mint gondoskodni rólunk, ha akarjuk, ha nem.
„Hatalomátvétel”
Elképzelhető, hogy személyiségünkből és alaptermészetünkből adódóan könnyebben alávetjük magunkat hozzátartozóink elképzelésének és akaratának, akkor is, ha azok nem feltétlen szándékaink szerint valók. Ezt erősítheti, ha korábbi párunk betöltötte háztartásunkban az irányító szerepet, és özvegyként ennek hiányát éljük meg. Ilyenkor kicsit meg is könnyebbülünk, ha gyermekeink a nehéz helyzetben ezt a szerepet újra felveszik, és betöltik a döntéshozó szerepét. Ha ezt érzékelik rajtunk, az számukra is könnyűvé teheti az éppen megragadott irányító szerepet. Sajnos ez a legtöbbször nem jelenti azt, hogy nem sérülnek bármelyikünk érdekei, és nem kísérik rossz érzések a fejünk feletti döntéseket, ugyanakkor mégis komfortzónán belül maradva, valahol biztonságos lehet számunkra, ha nekünk nem kell döntenünk.
Ha a pénz a tét
Hát nem mindig a szeretet kellemes vagy kellemetlen, de valahol komfortos útjai irányítják a családon belüli történeteket. Igen, előfordul, hogy a családi vagyon „megóvása” vezérli az utódokat, és bizony megtörténhet, hogy szempontjaink figyelmen kívül hagyása mellett úgy tesznek be minket egy intézménybe, vagy úgy oldják meg gondozásunkat, hogy az arra fordított havi kiadások minimalizálása mellett maximalizálni tudják örökségüket. Ezt idősként a végrendeletünkbe fektetett feltételekkel (ahol a megfelelő ellátottságunk paramétereihez kötjük az örökséget), családi viszály esetén pedig akár saját rokonaink örökségünkből való kizárásával oldhatjuk fel, de jó tudni, hogy végrendeletünk csak akkor válhat jogerőssé, ha már meghaltunk. Ha pedig az örökséget egyébként nekik szánjuk, de szeretnénk biztosítani otthonunkban maradásunkat, azt is megtehetjük, hogy vagyonunkat odaajándékozzuk örököseinknek, viszont az ajándékozási szerződésben életünk végéig tartó haszonélvezeti jog kikötésével biztosítjuk magunknak, hogy saját otthonunkból ne tudjanak kitenni.
Kényszerű úton, szürke zónában
A fenti leírásokban még szellemi képességeink birtokában hathat ellátási helyzetünkre a családi szeretet, a családi vagyon vagy éppen a családon belüli kommunikáció. Ami szinte biztosan nehéz helyzet elé állítja hozzátartozóinkat, ha szellemi hanyatlásunk miatt kerül váratlanul kezükbe a sorsunk feletti irányítás, de sose beszéltünk arról, hogy mi legyen ilyen esetben. Arra előző írásunkban kitértünk, hogy a hivatalosan kijelölt gondnoknak felelőssége, hogy a megfelelő ellátásunk megszervezésére lépéseket tegyen – bár a legtöbb esetben éppen fordítva történik: azért indítanak gondnokság alá vételi eljárást, hogy legális keretek között megtehessék ezeket a lépéseket. De mi van akkor, ha még nincs meg ez a hivatalos felhatalmazás, de szellemi képességeink miatt már nem vagyunk döntési képességeink birtokában. Noha cselekvőképességünkről nem dönthet, egy neurológus vagy pszichiáter szakorvos képes szellemi képességeink felmérésére, ami hozzátartozóink számára megkönnyítheti az elhatározást, hogy kezükbe vegyék-e a döntéseket. Mivel a gondnokság alá vétel egy hosszadalmas eljárás, az ellátó rendszer is tolerálja valamilyen szinten, ha ilyenkor hozzátartozóink intézik helyettünk ügyeinket – ez azonban jogilag már szürke zóna. Ezért minden magára valamire adó szolgáltatás – akár saját szakorvosa segítségével, vagy más szakorvos lelete alapján – meggyőződik arról, hogy a hozzátartozók valóban érdekeinket védve cselekednek.
(folytatjuk…)
Forduljon hozzánk bizalommal!
Bármely szituáció felismerhető fentiekből az Ön családjában? Szeretné átbeszélni velünk, hogy pontosan merre is haladnak a megoldás keresésében, és mi a következő lépés? Keressen minket bizalommal!