Hétfő 8:00
Nyár eleje volt, így a hajnalok már nem voltak olyan csípősek. Irma mindjárt a Kamillával elköltött reggelije után útnak indult. Át a kerten, a magaságyások, majd a tölgyfák mellett; az út kacskaringói szinte maguktól vitték lábait a buszmegálló felé. Ott leült várni a reggeli buszt, amely végre haza juttatja majd. Ezt tudta csak igazán, hogy haza kell mennie, és tudta azt is, hogy csak egy busz van, a reggeli járat – mindig csak ez volt.
Ugyanebben az időben Zsuzsa éppen belépett a terembe, ahol másokkal együtt a kisebb ruhajavítási munkákat végezték el. Zsuzsa értette a varrási munkák minden apró mozzanatát, ami nem is csoda: ez volt a hivatása egész életében. Nem is tudta volna másképp elképzelni a délelőttjeit. Ahogy belépett, egyből feltűnt neki, hogy valaki az éjjel kiboríthatta a gombok és a cérnák dobozait (talán az a fekete macska – gondolta). Zsuzsa szerette a munkát rendezett körülmények között kezdeni, így gondolkodás nélkül odaült, hogy az apró eszközöket átválogassa, rendezze – örömét lelte ebben is.
Mindeközben Éva – történetünk harmadik szereplője -, aki szeretett korán érkezni, már a reggeli utáni órákban elfoglalta lakószobáját a szanatóriumba, ahová férjével, Gáborral érkeztek. A hölgy, aki fogadta és végig vezette őket az épületen – megmutatva a tágas étkezőt, az épülethez tartozó parkot, a szanatórium saját kápolnáját, majd a saját szobájukat, ahol ezt a pár hetet töltik majd – nagyon kedves volt. Tudta, hogy az itt töltött idő nagyon jót tesz majd a testüknek és a lelküknek is, “igazi felfrissülés lesz” – előzőleg így mondta neki Gábor. És a lakószoba: “igazán otthonos!” – gondolta – “mintha csak otthon lennénk!”
Hétfő 10:00
“Úgy látszik, lekéstem a buszt” – merengett Irma, így a színes-mintás kövek mentén hazasétált. A nap további részében már nem volt izgatott, hiszen a következő busz csak reggel megy, így arra gondolt: “majd holnap!”. Akkor még nem tudta, hogy ebéd után így részt vehet egy, a lakóközösségben tartott születésnapon – pedig ennek utóbb nagyon örült. Szerette az ünnepségeket.
Zsuzsa a végére ért a gombok és cérnák szétvállogatásának, és nagyon elégedett volt azzal, amit látott. Nem érzékelte az idő múlását, ahogy azt sem érzékelte, hogy kezei lassabban mozognak, mint régen, s az egykor pár perces feladat most két órát is igénybe vett. Percekig csak ült, simogatva ezeket a kezében oly aprónak tűnő tárgyakat, nézegetve a rendet, amelyet létrehozott. Nagyon, nagyon elégedett volt, s a belépő kollégáknak mosolyogva mutatta: kész, most már dolgozhatunk!
Évának nagyon tetszett az épület, de a kert… az csak igazán. Gáborba karolva sétáltak, együtt fedezték fel a helyszínt, ámúlva az ősi fák méretein. “Ez tényleg igazi felfrissülés lesz Gabikám” – mondta szeretettel férje szemébe nézve.
Gábor elmerült egy pár pillanatig ebben a szerelmes tekintetben. Még nyomasztotta a gondolat, hogy az egész csak egy átverés, egy hazugság. Ez nem szanatórium, és a lakószobájukba sem csak pár hétre költöztek be. Ma kezdődött meg az életük egy új és egyben utolsó közös epizódja, ebben a demenciával élőket is fogadó otthonban, ahová a saját bútoraik egy részét is behozhatták. A beköltözés előtt néhányszor felhozta az idősotthonba költözés témáját, de Éva minden alkalommal azonnal szomorú lett, ahogy felmerült a biztonságos otthon elhagyása, és nem volt hajlandó beszélni róla, másnap meg…, mintha nem is beszéltek volna róla. Noha értette, amit a neurológus mondott neki, átéreznie sokkal nehezebb volt, hogy a közös jövőről való közös gondolkodás már egyszerűen nem megy. Előbb-utóbb nehezen, de ráállt arra az ötletre, hogy teremtse meg egy szanatóriumi “nyaralás” illúzióját. Most látta Éván, hogy békés. És a férjébe karolva, a szemébe nézve, talán boldog is. Boldog, hogy megélheti, hogy “a mai világban” az idősek ilyen szép körülmények között épülhetnek testileg, és lelkileg.
A gondozóknak már rég nem voltak problémáik a hazug helyzetekkel. Sem az ál-buszmegálló illúziójával, sem a varrodának berendezett mini szoba hamis képével. Tudták, hogy a becsapás mozgatórugója ezúttal nem az emberi álnokság. Épp ellenkezőleg: minél inkább megteremteni annak a világnak az illúzióját, amiben az idősotthon lakói saját gondolataikon belül éltek, az az ott élők számára egyfajta kiteljesedés, és szabadság megélésének a lehetősége volt. Tudták, hogy Irmát sose fogja elvinni semmilyen busz, de a várakozás percei vagy éppen órái boldoggá teszik, mert ekkor volt a legközelebb ahhoz, amihez igazán közel szeretett volna lenni. Tudták, hogy Évának az esti műszak nem gonoszságból borogatja össze a gombokat és a cérnákat. Éva varrógépet már nem tudott volna kezelni, és talán varrni sem tudott volna már, a gombok válogatása mégis értelmet és belső megelégedettséget adott életének, és azt az illúziót, hogy ott van, ahol mindig is otthon érezte magát: a varrodában. Az új lakóék pedig…, volt már ilyen: az otthonának végső elhagyásának racionális okait megérteni már nem lett volna képes Éva, de érzelmileg traumatikus élmény lett volna számára. A nyaralás, vagy épp szanatóriumi kezelés illúzióját viszont pozitívan élte meg Éva.
Nos… ahány lakó, annyi világ. Ők nem a hazugságot látták benne, hanem azt, hogy kedves lakóiknak a lehető legteljesebbé válik az élete, nekik pedig: egyszerűen feszültség mentesebbé és harmonikusabbá a gondozási munka.
Hétfő 8:00, két héttel később
Mikor Irma elindult a színes kövezett úton a buszmegálló felé, Zsuzsa épp akkor látta meg a kiborult gombokat. “Ejnye” – gondolta. “Szeretem, ha rend van” – s elkezdte a mindennapi munkáját. Éva örült, hogy egy-két napja ilyen szép helyen frissülnek, s kedvtelve csevegett a többi szanatóriumi lakóval. Gábor pedig tudta az igazat, hogy ez az egy-két nap már két hete tart, és egyre inkább el tudta fogadni a hazugságot, amit az intézmény vezetőjének javaslatára magában átkeresztelt illúziónak.