Az idősellátásban eltöltött éveinkben mindig izgalmas kérdés volt a generációk találkozása, közelítése, és bizony örömmel ismertünk meg számos remek kezdeményezést e témában ország- és világszerte (kedvenceim az idősotthonokba bevitt óvodai foglalkozások voltak). Hihetetlen jó gyümölcs az öregek tapasztalata: noha bizonyos szakmák – melyeket képviselnek – folyamatosan szűnnek meg, általános tapasztalatuk, megéléseik nem évülnek el.
Miközben eddigi életünk során azt láttuk, hogy egy gyermek nagyszülővel való különleges kapcsolata legtöbbször semmilyen más kapcsolódáshoz nem hasonlítható, az is jelentős tapasztalat, hogy a két világ (amiben öregjeink nőttek fel, és amiben mi), piszkosul eltér egymástól.
Megváltozott a társadalmi, politikai vagy gazdasági környezet, egész más típusú érvényesülés kell ma a munkaerőpiacon, vagy nagyon más típusú udvarlási, párválasztási szokások vannak ma érvényben, mint az ő idejükben. Bár az „azok a régi jó dolgok…” kezdetű nosztalgikus mondatok valós tartalommal bírhatnak, sok szempontból annyira másképpen működik ma a világ, hogy a „régi jó dolgok” mellett simán megférnek „azok a mai jó dolgok” is (és épp így a rosszak), és talán nem is összehasonlíthatóak. Szerintünk van ebben egy elég kiadós kihívás és feszültség a generációk között. Elfogadjuk-e, ha az új generáció ugyanazokról a dolgokról másképpen gondolkodik?
A képen is látható Ili talán sosem tudta felém úgy kifejezni szeretetét, mint másik nagymamám. Természetéből adódóan távolságtartóbb volt. Mégis, ahogy egyre nőttem bele a felnőtt létbe, egyre inkább becsültem meg azt az örökséget, amit ő adott nekem, és ezért hálás voltam. Ennek az örökségnek az egyik alapja, hogy észrevettem, Ő másokhoz képest mennyire hiteles abban, ahogy az egyébként szilárd és megkérdőjelezhetetlen értékrendjéhez kötődő magatartást komolyan veszi. Ő nem volt a vizet prédikálok, de bort iszom típus, nem volt e tekintetben „csaló” (ez azért unikum, nem?). Hányattatott életét (amiben volt a lakást szétzúzó bombától elkezdve elviselhetetlen közeli rokonnal való élethosszig tartó együttélésen át oly sok minden) mindig méltósággal viselte, és mindig meglátta környezetében az újat, a szépet, aminek őszintén tudott örülni – olyat is, amit az én fiatal szemem talán nem vett volna észre. De nem is ez volt az, amiért igazán példaképemmé vált.
Amire felfigyeltem, és ami számomra különlegessé tette őt, hogy hihetetlen erős és megingathatatlan jellemébe az is belefért, hogy azt ne erőltesse rám. Elfogadta, hogy az ő igazságán kívül létezhet más igazság is, nem traktált az övével – az csak egy minta volt, amit ha akartam követtem, ha akartam nem. És abban a világban, ahol vagy semmilyen mintát nem kaptam például a tanáraimtól, vagy egyes szereplők mindenfajta elgondolásaikat a „hogyan kell élni” kategóriában rám akarták erőltetni, ő sosem ítélkezett felettem. Ehelyett azt éreztette, hogy a saját boldogulásomat, a saját utamat nekem kell megtalálnom.
Halála előtti napokban, amikor már csak egy oxigénpalack segítségével jutott kellő erőhöz, beszélgetésünk mondatai nagyon lerövidültek. Hogy létünk felőli érdeklődésére őszintén tudtam mondani, hogy minden rendben, jól vagyunk. Mosolygott – bár talán ez a mozdulat is fájhatott neki. És e mosolyából megértettem, hogy azt üzeni: „úgy vagytok jól, ahogy nektek jó, számomra ez öröm, és én a közös utunkon így szerettelek téged”.
