Napjainkig…
Mária Terézia idejének szociális gondoskodással kapcsolatos elképzeléseit jól tükrözik a királynő jobbágyok terheinek enyhítéséről kimondott gondolatai: “etetni kell a juhot, hogy nyírni lehessen” – ami azt is jelentette, hogy a földesurak valamiféle gondoskodással, felelősséggel voltak jobbágyaik felé. A XIX. század polgári és ipari forradalmai ehhez képest jelentős változást hoztak: az alá-fölé rendeltség megszűnt, a korábban függő helyzetben lévők önmagukban szabadabb, jogképes emberek lettek.
Az iparosodás és a kapitalista szemlélet ugyanakkor magával hozta a foglalkoztatás olyan kihívásait is, mint a megbetegedés, az ipari balesetek, a szegénység növekedése és az egészségtelen élet újfajta megjelenése, melyekre viszont maga az ipari fejlődés nem adott választ, így a század közepétől egyre inkább megfogalmazódott az állam felelőssége.
A történetben előre haladva a munkaidő korlátozása, a gyermekmunka szabályozása, majd a nem önhibás, azaz “érdemes” szegények támogatása is elindult európa egyes részein. A munkaképtelenség kockázatainak enyhítésére megalakultak a segélyegyeletek, majd a XX. század elejére egyre több ágazatban vezették be ugyanerre a kötelező biztosításokat. A század gazdasági válságai ha különböző módon is, de szinte minden európai államban hatottak a szociálpolitika fejlődésére, melyekben egyre hangsúlyosabb lett a gazdasági anomáliákat ellensúlyozó állami beavatkozás, a nyugdíjbiztosítások, és az adókból megszervezett egészségügyi ellátások kialakulása. A XX. század második felében megszülettek a mai társadalombiztosítási rendszerek, igaz, az államszocialista országokban picit más lépésekben, hiszen itt a ‘89-’90-es fordulatig a szervezett munka részeként kaphatták meg a legtöbb ellátást a társadalom tagjai.
A szociális jog kialakulása eleinte – ahogy látjuk – valamilyen módon a munkajövedelem kiesésével függ össze. Ezzel párhuzamosan nő a család, mint az elsődleges biztonsági háló szerepe, valamint megjelennek a nonprofit kezdeményezések és a magánjótékonyság is. Szociális jogról azonban csak az államilag szervezett ellátások tekintetében beszélhetünk. És e tekintetben, az állami újraelosztással finanszírozva, a fejlődő társadalompolitika részéve válik fokozatosan a munkajövedelemmel már nem rendelkezők (idősek) támogatása, a munkaerő újratermelődését biztosító ellátások (oktatás, egészségügy), illetve a különösen nehéz helyzetű csoportok támogatása (pl. fogyatékkal élők ellátása, támogatása). Vagyis a fejlődő jóléti államokban az eddig bemutatott folyamatban – elismerve a család és a nonprofit szektor szerepét is – az állami gondoskodás és felelősség szerepe folyamatosan nő, hiszen számos élethelyzet e nélkül nagyon bizonytalanná válna.
Meglepő hazai fordulat
Az elmúlt időszakban a szociálpolitika hazai trendjei ennek az iránynak épp az ellenkezőjét mutatják, de még így is meglepő az állam szociális felelősségének a parlament által a napokban tárgyalt nagyobb léptékű háttérbe húzódása. A még kihirdetés előtt álló törvényi megfogalmazás szerint ugyanis az állam polgára a jövőben elsősorban önmagáért lesz felelős. Amennyiben erre önhibáján kívül nem képes, akkor a hozzátartozók kötelessége lesz segíteni őt, majd az önkormányzatok, a karitatív szervezetek következnek, és ha az egyén szociális biztonsága ennek ellenére sem teremthető meg, onnantól, és csakis onnantól lesz az állam kötelezettsége a segítségnyújtás, vagyis az állam az ötödik a sorban.
Nem értékeljük mindezt, csak hírül adjuk épp abban az időszakban, amikor az emberek nagyrésze retteg a téli fűtésszámláktól, az árak emelkedésétől, amelyben az intézmények nagy része lecsavarta a fűtést és a működését általában, vagy épp időszakosan bezár.
Sorainkat döntőrészt Hoffman István: Bevezetés a szociális jogba jegyzetére alapoztuk, így ennek analógiájára írásunk címe az is lehetett volna, hogy: Kivezetés a szociális jogból…