Kölcsönösen és feltétel nélkül imádtuk egymást Dédivel, ami az egész család számára egy nagy rejtély volt, hiszen rajtam kívül gyakorlatilag senkivel nem jött ki jól. Én szerettem őt akkor is amikor piszkált, akkor is, amikor azt mondta: “elküldenélek a Lehelre, ha nem lennél ennyire lusta”, vagy amikor kivette a kezemből a partvisnyelet, hogy megmutassa hogy szerinte hogyan kell úgy igazából felmosni.
A harmadik emeleti körfolyosón mindenki ismert mindenkit, ha készült egy pogácsa vagy egy jó kocsonya, biztosan került egy tányérral a szomszédoknak is – sokszor én vittem körbe: “csókolom Manyika néni, a dédi sütött pogácsát”. (Ha jobban belegondolok, Manyika nénit nem igazán csíptem, mert mindig belecsípett az arcomba, de ez egy másik történet.)
Hogy a pogácsa körbemegy az emeleten, az számomra mai viszonylatok között is egy aránylag könnyen elképzelhető kép, viszont az, hogy Dédikém a tejbegrízes tányérokat is szét küldte a lakótársaknak, az ma már picit fura lenne. De akkor nem volt az. No és az, hogy az elkészült tejbegrízbe vajdarabkákat csepegtetett, ma szintén furcsán hathat, de akkor maga volt a gyerekkor.
Azt hiszem, azóta sem ettem olyan finomat tejbegríz kategóriában. És ha most nagy ritkán készítek úgy, ahogy ő tanította, egy kicsit Ő is velem van. Ugyanígy érzek a húsleves készítésénél is, hiszen Nagymamám (Dédi menye) mondta először nekem azt a varázs mondatot, hogy csak gyöngyözzön, sose lobogjon. Akárhány alkalommal állítom is be a gáz fokozatát a leves alatt, mindig megjelenik az arca.
Az idő a tekintetben nem sokat változott, hogy egy tízéves suhanc szívére éppúgy a hasán keresztül lehet hatni, mint egy negyvenes férfiemberére. De ami talán ennél is fontosabb, hogy ezek az ételek nagyon könnyen összekapcsolnak a múlttal és már elment szeretteimmel.
Önnek milyen ételek hozzák vissza az emlékeket szeretett rokonaival?
