Ott hagytuk abba az előző bejegyzés történetét, hogy egyik napról a másikra betegszabadságot vettem ki (holott azelőtt sose tettem ilyet), hogy az önállóságból váratlanul fekvőbeteg édesanyámmal otthon tudjak maradni. Cikázó gondolataim és érzéseim áradata egy pillanat alatt a vállamon kényelmesen elhelyezkedő mázsás súllyá alakult át, hiszen egy eddig még soha át nem élt kihívással találtam szembe magam. A mostanáig jól tervezhető napjaim felborulni látszanak, hiszen a kórházból ezekkel a mondatokkal bocsátottak el minket: “A műtét jól sikerült. Ugyanakkor a teljes felépülés általában több hónapot vesz igénybe, és az ő korában már ne nagyon számítsunk erre, mert…” – és itt snitt, vágókép, a többire már nem emlékszem, a figyelmemet már a fejemben lévő baljós árnyalatú képek kötötték le.
Anyát éppen úgy váratlanul érte a helyzet, a kiszolgáltatottság. Bár pár éve már volt kórházban, most az, hogy egyedül nem tud kimenni wc-re, neki is új. Mégis ragaszkodik ahhoz, hogy ő márpedig jobban lesz – egyszerűen nem látja reálisan a helyzetet. Legalább is szerintem biztosan nem.
Megváltozott szerepek
Ilyen esetekben persze nagyon nehéz tiszta fejjel végiggondolni, miként kezeljük az új helyzetet. Ha hallottam is már hasonlóról az ismerettségi körben, saját életemben ettől még teljesen ismeretlen a szituáció, amelyben hirtelen megváltoznak a jól felépített szerepek. Eddig mindig anyánk gondoskodott rólunk: nemcsak felnevelt minket és mindig otthon volt velünk, amikor betegek voltunk, de a későbbiekben is átkarolt minket szeretetével a nehezebb élethelyzetekben, például a nagyobb szakításoknál. Apával fizették a lagzi felét, kölcsönadtak a trabantra, és a mai napig tudtuk, hogy van hova menni, ha védelemre, segítségre, törődésre van szükségünk. Valamilyen módon mindig tiszták voltak a szerepek: ő a gondoskodó szülő, mi pedig a gyerek. Most nekünk kell gondoskodni róla. Szeretettel igazítjuk meg a párnáját, szeretettel támogatjuk ki a mosdóig, mégis valahogy gépiesek a mozdulataink, hiszen senki nem tanított meg arra például, hogy hogyan kell éjszaka az ágytálat valaki alá betenni, és a szerepet idegennek érezzük. Hogyan fordult meg minden, hogy lettünk hirtelen mi az ő anyukája?
Bizonytalanság és elvárások
Éjszaka nem alszok, kattog az agyam: nagy a munkahelyi nyomás, nem veszik jó néven, hogy itthon vagyok, de meg kell tartanunk ezt az állást, mert nincs más. A család elfoglalt, testvéreim is messze élnek, vagyis nekem kell egyedül megoldani mindent.
Tudom, hogy mindenki azt várja, mellette legyek és hozzam ki a helyzetből a kihozhatatlant, mégis tele vagyok bizonytalansággal a holnapot illetően (talán felépül?, talán élete végéig ápolhatom?), és szorongok amiatt is, hogy ő hogyan éli meg. De az igazat megvallva soha nem beszéltünk még egymás között igazán az érzéseinkről, és hát… nem most fogunk ebbe belevágni.
Kiről szól és kié a döntés?
Érzéseink legmélyén édesanyánk ápolása tulajdonképpen rólunk szól, hiszen a saját életünket kellett most gyökeresen átszervezni.
Már a kórházban felruháztak a hálátlannak ígérkező “mindenről döntő” szerep súlyával, hiszen már ott is inkább hozzánk beszéltek. Mi intézkedtünk a hazaszállításról, mi beszéltünk a háziorvosával, jelenleg is mi vagyunk vele, és környezetünk is valahogy elvárja tőlünk, hogy mi lépjünk a tettek mezejére.
Amiatt, hogy az életünk felborult, feszültséget érzünk. Érezhetjük, hogy egyedül vagyunk a problémával, esetleges csalódottság az egészségügyi-, szociális rendszerben, és összességében kilátástalanságot. Tudjuk, hogy édesanyánk mást szeretne, mint amit mi elképzeltünk, ezért persze bűntudatunk is van.
E ponton hajlamossá válunk, hogy teljesen kizárjuk a lehetőségét, hogy bármilyen döntésbe bevonjuk őt, mert amit biztosnak érzünk, hogy a többi feszültség mellett már nem vagyunk képesek elviselni, hogy még vele is hadakozzunk. Olyan nehezen találtunk megoldást (például egy tényleg minden várakozást felülmúló idősotthoni elhelyezést), mi magunk is küzdünk vele, hogy ez-e a helyes út, s közben nagy az időnyomás: ebbe egyszerűen nem fér bele az ő – bizonyosan másmilyen – elképzelése.
Édesanyánkban is megjelentek hasonló érzések és gondolatok. Lehet, hogy ő is éppen egyedül van, tehetetlen, vagy ő is érzi, hogy az életszerepek megfordulása egy nagyon váratlan élmény számára.
Miért hasznos, még az időnyomás ellenére is külső szakembert bevonni a megoldási lehetőségek átbeszélésére?
A helyzetben nemcsak fizikailag, de érzelmileg is benne vagyunk, méghozzá extrém nyomás alatt. A legjobb az lenne, ha képesek lennénk teljesen tisztán gondolkodni. Emellett laikusként nem is látunk rá minden megoldási lehetőségre.
Egy megfelelő külső szakember, aki ismeri a szociális szolgáltatások rendszerét, és jó pár ilyen helyzettel találkozott már, anélkül teheti a lehetőségeink tárát gazdagabbá, hogy közben saját megoldásunkat nem fogja elítélni, sőt, a valódi célja az lesz, hogy a folyamat közben megtaláljuk saját lelki békénket is. Meg fogja érteni, hogy min megyünk keresztül, így segíthet érzéseinket is tisztázni, valamint megmutatni, hogyan beszéljük át a helyzetet mégis gondoskodásra szoruló hozzátartozónkkal. Ez a lépés ugyanis – ha most extra erőfeszítésnek tűnhet is – nemcsak jelenlegi, de későbbi kapcsolatunk alapja is lesz édesanyánkkal.
Ha bármiért is úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk egy ilyen helyzettel, a döntéseinkkel, gondoljunk rá, hogy egy jó idős-út támogató minket is hatékonyan segíthet életünk ezen kihívásával kapcsolatban.