Emlékszel, amikor a konyha mögötti részt hozzáépítettük a házhoz? Ja nem, hogy is emlékezhetnél, hiszen – s váratlanul mosolyra húzódik a szája – éppen akkor vártalak.
Még a szüleimé volt a régi ház, s amikor apád ideköltözött Nógrádból, elkezdtük apránként a saját képünkre alakítani az épületet. A szüleim halála után a hálójuk lett a nappali – mutatja öreg ujjaival -, és a testvéreimmel megosztott egykori gyerekszobából a konyha – de nem bántam, mert ez már a mi közös életünk része volt, és a falak őrizték a régi emlékeket.
Ó, hány disznóvágás volt az udvaron, még a fülemben van a disznók visítása. Szerettem azt a nyüzsgést a fagyos hajnalokon. És az őszi szüreteket. Mindig jó borunk volt: apád büszkesége. Ma már csak néhány tőke van meg… az ő emlékére. És emlékszel a régi cseresznyefára? Milyen jó árnyékot adott.
A szomszédok szinte mind kicserélődtek, már csak Jutkámék a régiek, tudod, sréhen szemben. Mennyit játszottatok a gyerekeikkel az utcán. Akkor persze még nem volt ez a forgalom…
Nem akarok én innen már elmenni Zsuzsikám, értesz engemet, ugye?
Összeszorul a szívem, miközben anyámat hallgatom. Tegnap hoztuk haza a kórházból a combnyaktörése után, s most a fotelben mereng a múlton, miközben épp azon gondolkodom, hogy ha ezt a hetet még ki is húzom táppénzen, nem tudok vele lenni még egy hetet, mert a főnököm nem túl empatikus a családi problémákkal kapcsolatban, s akkor még finom vagyok.
Kicsit hirtelen jött ez az egész. Kiszsuzsi vidéken jár egyetemre, Karcsikám most kezdett az új cégnél, Józsi, a férjem is csak aludni jár haza a munkából. Jó, hétvégén ő is tud segíteni, de én ezt egyedül hogyan oldjam meg? Már a kórházban ajánlottak egy otthont, ahol most lett üresedés, és a Dezső révén be tudnám juttatni anyut. Egyszerre érzek tehetetlenséget és bűntudatot. Mit csináljak most?
Egy ilyen élethelyzetben hihetetlenül nagy a nyomás rajtunk. Hirtelen történt, nem készültünk fel rá, viszont hamar megfogalmazódik, hogy az, ahogy most van, minden bizonnyal nem lesz fenntartható, csak a munkánk vagy önmagunk elvesztése, esetleg saját családunk elhanyagolása árán. Belső világunkban ilyenkor összeütközik saját életünk mindennapjai, megbecsülése, és a szülőkről való gondoskodás fontossága. Ez utóbbit pedig fokozza a közvetlen környezetünk és a társadalom vélt vagy valós elvárása, és megítélése is: gondoskodunk-e méltón azokról, akik felneveltek, és elindítottak minket az életben? Úgy érezhetjük, hogy nekünk kell tenni valamit, nekünk kell döntést hozni, és ennek minden súlya rajtunk van.
Következő írásunkban részletesebben foglalkozunk a kérdéssel, hogy mi zajlik ilyenkor bennünk, hogy valóban minden döntést nekünk kell-e meghozni, valamint arról, hogy miért hasznos, még az időnyomás ellenére is, külső szakembert bevonni a megoldási lehetőségek átbeszélésére.