Amikor harmadik gyermekünk, Dóri is megszületett, Dávidnak már elég jól ment a cége, és megengedhettük magunknak, hogy kiköltözzünk a városból. Úgy gondoltuk, hogy a gyerekeknek sokkal inkább friss levegőre és nyugodtabb körülményekre van szüksége, mint a nagyvárosi forgatagra. Akkor még nem gondoltam bele, hogy anyám (akár pár éven belül is) megöregedhet. Sőt, azt gondoltam, hogy ő sose öregszik meg, de ez a járvány, és a vele járó magány őt is megtörte, s tavasszal már szinte ki se mozdult otthonról.
Aztán elesett, kórházba került, és minden olyan gyorsan megváltozott, majd jó egy hét múlva leverten, ágyhoz kötötten haza is adták, „nesze, old meg” módon. Rémálom volt megszervezni egyik pillanatról a másikra a gondozását, az ételszállítást, legalább is nekem, aki még soha nem csinált ilyesmit. Míg máskor az a 40 km köztünk nem is igazán számított, most igazán azt gondoltam, hogy fényévekre lakunk, de a végére minden kisimult. Még azt is megoldottam, hogy Manyika, a szomszéd engedje be a napjában kétszer jövő szolgáltatókat. Manyikától gyerekkoromban kirázott a hideg, de most kiderült, hogy tulajdonképpen egész jó fej, és ami a lényeg: ott van anya közelében, és ha bármi adódik, azonnal hív telefonon. A rendszer bevált, és több hónap is eltelt így, nagyjából békében.
A hétvégén, ahogy csörrent a mobilom, meg is rettentem – nem számítottam senkinek a hívására. De a telefon végén nem Manyika, hanem anyám volt, hogy tudassa, szomszédját reggel mentő vitte a Rókusba… Minden hálám ellenére nem a jó öreg Manyikára gondoltam elsősorban, nem érte kezdtem el aggódni, hanem magunkért, anyámért, és az járt egyből a fejembe, hogy most ki engedje be az ételszállítót?!? Anyám ugyanazon a lakótelepen él, ahol én is felnőttem, s hát… mondanom se kell, hogy Manyikán kívül minden szomszédja lecserélődött, és az újak közül már senkivel nincs kapcsolat, de persze otthon sincsenek napközben.
Odautaztam, két napig vele voltam, mondta is az ételszállító, hogy neki nem is kell kulcs, mert csak ráakasztja egy zacskóban az ételt a kilincsre, aztán jól van. A gondozónő meg mondta, hogy hagyjunk nála is egy kulcsot, és akkor ők mindig adogatják egymás között – de nem igazán tetszett az ötlete, mert mostanában mindig másik jön, mert nagy náluk a mozgás…
Tanácstalanul telefonálgattam ide-oda, míg végül a Seniorcentrumtól kaptam az ötletet, hogy vegyek egy párezer forintért kapható kulcsszéfet, amit az ajtó mellé, kívülre kell felszerelni, és a hozzá tartozó, később is megváltoztatható kódszámot adjam meg minden szolgáltatóknak. Így gyakorlatilag nem kell kiadni a kezünkből a kulcsot, mindenki ugyan azt tudja használni, és így külső segítség sem kell hozzá, hogy az arra illetékes személyek be tudjanak menni. Gyorsan vettem is egyet, és a gondnok segített felfurni; másnap már működött is az új rendszer. Huh… ez most életmentő ötletnek bizonyult.
Azért remélem, hogy Manyika jól van.